Amikor három évvel ezelőtt visszaszoktam az aktív focinézésre, abban igen nagy, mondhatni alapvető szerepe volt a spanyol középpályásnak, Andrés Iniestának. A focitól azért fordultam el, mert hiányzott belőle az az emberi vonás, amelytől számomra bármi is érdekes lesz. De a Beckham-éra túl profi gépezete elvette a kedvemet az egésztől.

Aztán jött a kis spanyol, aki egy szinte nézhetetlen meccs hosszabbításának végén lőtt egy gólt. Pár perccel később, kiderült, ezzel góllal Spanyolország világbajnok lett.
Nem én vagyok az egyetlen, aki szerint a gól utáni momentum miatt kellett győznie a spanyoloknak. Andrés Iniesta gólörömében levette mezét, és így az egész világ olvashatta az üzenetét: Dani Jarque, örökre velünk.
Dani Jarque egy évvel korábban hunyt el a pályán hirtelen szívhalál miatt. Az Espanyolnál játszott, amely csapat Iniestáék, a Barcelona városi riválisa.
Iniesta akcióját a bíró sárga lappal büntette. (Nem szabad pólón üzengetni, reklámozni.) A foci elüzletiesedett világába viszont visszatért a sportszerűség. Sőt, talán nem túlzás: lovagiasság.

Ennek megfelelően Iniestát azóta a spanyol nemeseknek kijáró Don Andrésnek nevezik hazájában. A vb-t követő szezonban pedig, ha csere miatt elhagyta a pályát, az ellenfél szurkolói is vastapssal búcsúztatták. Spanyolország hagyományosan sem a huliganizmus hazája, de azért ez ott is példa nélküli. Egy lovag százat csinál.

Iniesta gólörömének hatására azóta minden héten nézek focit, sőt, egyre többet és többet. Sőt, még egy focis blogba is belevágtunk a fent idézett bloggerkollégával, melynek révén olyasmi történt, ami egy magamfajta örökös tornából felmentettől aligha várható: a Nemzeti Sport címlapjára kerültem. (Természetesen csak mint blogger. De akkor is...)

Ezt feltétlenül honorálni kell, gondoltam. Na, de mit tehetek én? Rá lehetne persze ülni a Don Andrés féle hullámra, melyet meg is teszek a másik blogon. De ez nem elég.
Iniesta egy monarchia állampolgára, merőben visszás és komikus lenne, ha én, a kis soroksári termékmenedzser dobálóznék lovagi címekkel.
Rájöttem viszont, hogy az általam ismert világban talán még egy lovagi címnél is nagyobb megtiszteltetés a barátság. Ez persze virtuális dolog, olyasmi, mint a díszdoktorság. A barátság ennek ellenére feltételez némi bensőségességet, ezért egymás közt mi, focinézők Iniestát csak Bandinak szoktuk nevezni.

* * *

Egy bő féléve rászoktunk arra a munkahelyemen, hogy megünnepeljük egymás születésnapját. Március szülöttje kemény dió volt, mert elég zárkózott, magának való fiú. Keveset tudunk róla. Nekem feltűnt, hogy a kávéautomatából mindig forró vaníliát vesz. (Érdekes választás amúgy...) Ez pattintotta ki a fejemből az isteni szikrát: kapjon a kedves kolléga vaníliát. Igazit, amit aztán leszüretelhet. (Utóbbi nem éppen valószínű, a nálunk kapható orchidea dísznövény.)

Reméltem, ha nem is ez volt a szíve leghőbb vágya, a poént érti majd. Ehhez képest őszinte meglepetés és meghatódottság volt a reakció - legjobb, amit egy ajándék kiválthat.
A virág ezután az íróasztalra került, és ha a kollégámat megszállják a borús gondolatok vagy tornyosulni látszanak a gondok, csak rápillant a virágjára, és kicsit talán jobban érzi magát tőle.
Főleg, hogy ez a kicsit népszerűtlen, meg nem értett fiú a virágon keresztül érdekes beszélgetésekbe is bonyolódhat másokkal. Olyanokkal, akik kevésbé szimpatizálnak vele, mint én.

Nagyon jólesik, hogy nem felejtette el, kiktől kapta az orchideáját. Rendszeresen beszámol a virág állapotáról, utánaolvasott az ápolásának. De a legszebb pillanat egy hétfő reggel ért el.
Olyan nap volt, amelyről már pénteken tudtam, hogy nehéz lesz, és ennek tudatában érkeztem meg az irodába. Ahogy fordítottam el a kulcsot a zárban, felbukkant a kollégám, és két kupont nyomott a kezembe. Már az is nagyon kedves, hogy valaki ad valamit csak úgy. De amikor megtudtam, hogy a kuponokat az orchideakiállítás belépője mellé kapta, egészen meleg lett a szívem körül. Úgy megszerette a virágját, hogy elment a Mezőgazdasági Múzeum orchideakiállítására...

Ez persze nem egyenlő a győztes góllal a világbajnokság döntőjében. Nem is olyan világraszóló gesztus, mellyel Andrés Iniesta tisztelgett értelmetlenül korán meghalt játékostársa emléke előtt.
Mégis vérbeli bandiság, mely ha nem is egy egész országnak adott erőt és boldogságot, nekem olyan örömöt okozott, amilyenre az ember a munkahelyén - főleg manapság -  nem számít, nem is számíthat. Hiszem, hogy az a nagyon nehéz nap azért sikerült végül, mert az indulásnál ettől a kis kedvességtől olyan energiatöbbletet kaptam, amely végig segített aznap.

A szívmelengető tanulság pedig az, hogy a Bandik itt járnak közöttünk.