A király látogatása - filmkritika

A hiszékenység pszichológiai alapja az, hogy az ember szívesen elhiszi, amit hallani akar. Aki rá tud tehát érezni, mit szeretnének hallani a körülötte lévő emberek, az mindent el tud velük hitetni és fogadtatni. Ez a film egy ilyen manipulátorról szól.

Roosevelt elnök barátnőjének levelei alapján írták a forgatókönyvet. Ez a kissé elvarázsolt vénlány szépen, lineárisan meséli el annak a fénypontnak a történetét, amikor VI. György személyében először érkezett regnáló angol király az Egyesült Államokba.
A szituáció már azért is remek, hiszen ha két nagyon különböző világ találkozik, abból adódik bőven bonyodalom. A kissé merev, frusztrált európai uralkodó és a dörzsölt amerikai politikus akár megbotránykozhatna egymáson, vagy legalábbis kinevethetné egymást. De szinte biztos, hogy nem értenék meg egymást.
Ám Roosevelt igen agyafúrt fickó, és hamar megérti, hogyan találja meg az utat a szinte megközelíthetetlen királyhoz. Először apró manipulációkkal lerombolja amúgy sem stabil önbizalmát, hogy aztán nagyvonalúan újjáépíthesse azt, és a megmentő, atyai jóbarát szerepében tetszeleghessen.
Olyan szobába költözteti, ahol a napoleoni háborúkban eleső angol katonákat gúnyoló kis metszetek vannak a falakon például.
Amikor pedig kettesben maradnak, fiatalembernek szólítja, amely természetesen minden protokollnak ellentmond. De ezzel megkönnyíti ennek a szegény szorongónak a dolgát. Még tart az oldódás, amikor olyat mond neki, amire ez a félénk, zárkózott fiatalember egész életében vágyott: ha Roosevelt lenne az apja, büszke lenne rá.

A narrátornál ugyanezt a trükköt veti be. Daisy unalmas életet él idős rokona házvezetőnőjeként. Nem vár már semmit az élettől egészen a Roosevelttel történő találkozás pillanatáig. Onnantól kezdve az elnök jelen- és távolléte szerint számítja az időt.
Ő persze nem a szülői szeretet pozitív megerősítésére vágyakozik, hanem arra, hogy végre fontos lehessen valakinek. Akinél nem hátrány, ha férfiból van...
Roosevelt pedig a tenyerén - no meg luxusautóján - hordozza. Egyszerű örömöket élnek át. Pont olyanokat, amilyenek még nem ülik meg a gyomrát ennek a monotóniához szokott nőnek. Végre Daisy is számít, sőt, értékesnek érezheti magát, hiszen az elnök bizalmasa, vele kapcsolódik ki a nehéz államügyek elrendezése után.

Csak sajnos Daisynek rá kell ébrednie, hogy a valóság azért nem olyan egyszerűen szép, mint egy madárcsicsergős, szellős nyári rét. De az illúzió, melyet csak Franklintől kaphat meg túl édes, túl addiktív ahhoz, hogy egy kis duzzogás után ne lehetne újra elmerülni benne.

Roosevelt már az elején elárulja magát, amikor belenyögi a levegőbe, miért nem lehet egy politikus soha sem őszinte. De akkor ez még poénnak tűnik csak, Roosevelt nagy tréfamester.
Később viszont el is magyarázza VI. Györgynek az emögött rejtőző elméletet. Mindkettejüknek van hendikepje. A király dadogásáról azóta már film is készült, a médiapolitizálásnak pedig egyik alapköve, hogy ha Roosevelt idejében lett volna televízió, sosem választják meg. Hiszen egy kerekesszékben ülő ember gyengeséget sugall, szánalmat ébreszt.
Roosevelt viszont elmagyarázza két perccel korábban örökbe fogadott fiának, hogy a külvilág már rég nem vesz tudomást erről. Mert nem akarják látni. Ezért meg kell nekik hagyni az illúzióikat, különben csalódnak.

A módszer működőképességét semmi sem bizonyítja jobban, hogy még annak leleplezésekor sem érzi az alany, éppen ő is egy ilyen illúzióban ringatózik. Persze ehhez Rooseveltnek kell lennie az embernek.

A film kellemes látvány, jó ízléssel megválogatott zenék és hangulatos képsorok alkotnak egységet benne. Daisy története lényegtelenebb, mint a királyé. De ezt akár rá lehet fogni a jellemábrázolásra is. Daisy maga jelentéktelen, és csak ő hiszi magát főszereplőnek. Én akár nélküle is meglettem volna.

Sokkal erősebb vonal a király kapcsolatrendszere. Egyrészt feleségével, és rajta keresztül családjával, amely az igazi teher a vállán, nem az uralkodás. Hiszen intelligens, érzékeny, erkölcsében nagyon erős jellem.
Másrészt természetesen az elnökkel. Párbeszédük - illetve annak előzménye és következménye - a film kiemelkedően jó része. Ahogy ez a két ellentétes személyiség próbál fogást találni a másikon, mégis békések és barátságosak végig... Kit érdekel ehhez képest, hogy az idősödő Rooesevelt kit csábít el? Úgyis mindenkit.

Bill Murray kiválóan lényegül át a kissé bohókás Rooseveltté, és játékban méltó partnere a királyi párt alakító Samual West és Olivia Colman.
Látszik, Murray legalább annyira élvezi az emberi játszmákat, amennyire élvezhette Roosevelt is. Bár bájvigyorát is remekül elsajátította, valójában az emberekkel folytatott bábjáték miatt hiteles és élvezetes.

A film nem olyan ívű, mint a Király beszéde. Egyáltalán nem olyan felemelő. De cinizmusa elmagyarázza, hogy a manipulátorok sem mind gonoszak. Roosevelt senkinem sem árt kis lélektani praktikáival. Sőt.

Értékelés: 8/10 - A szerető története majdnem banálissá tette ezt az érdekes, rejtett leleplezést.