Amikor az ember már azt gondolja, ezen az egészséges hosszúságú héten már nem érik újabb abszurditások, úgyis rácáfol az élet.

Az utóbbi időkben hanyagolt Hét képe rovatban szerettem volna megmutatni a töménytelen, postaládánkban landoló szórólapok egyikét. Szokásos gagyi kivitelű, nyugdíjasok becsapására irányuló rendezvényre szól a meghívó. Hetente dobnak be ilyet: a ráérő néniket-bácsikat elviszik busszal valahova párszáz forintért, ahol ebédet és valamilyen ajándékot kapnak, no meg az élményt. Egyetlen feltétel: végig kell hallgatni a termékbemutatót. A 3D, színes-szagos televíziózás elődje ez; élő teleshop. Elvileg nem kötelező ilyen alkalmakon vásárolni, mégis az a hír járja, nem bánnak túl kedvesen az olyan vendégekkel, akiket sehogy sem sikerül meggyőzni.

Most a buszos kirándulás elmarad, a sokat sejtető nevű, helyi Sramli csárdába hivatalos, akit a rendezvény (illetve a rántott hús és az ajándékok) vonzanak. Ám kivételesen nem a kiemelten hasznos Ásd el magad, kispajtás! - felszerelést osztogatják, hanem egy porcelánfejű babát.

Amellett, hogy a babák iránti vonzalmam nem csitult annak ellenére, hogy rég voltam kislány, igen tetszetős számomra a szóróanyag kompozíciója. Nekem erről a négy karakteres nőszemélyről bizony a legendás Village People nevű diszkóformáció jutott eszembe. Az indián - aki én a énekes (?) - táncos urak közül mindig lenni szerettem volna - megkétszereződött, az építőmunkás, a saját szőrben és idegen (állati) bőrben dúskáló motoros, a színesbőrű matróz és cowboy helyett viszont van szobalány és apáca. Akik egyértelműen archetipikusabb női alakok. Ha valaki eszébe jutott volna megalkotnia a női választ a Village People-re, ezekkel a karakterekkel telitalálatot ért volna el.

Azt írtam volna első felindulásom okozta túlzási lázamban ugyanis, hogy újraalakult a Village People a Sramli csárdában tartandó hepening kedvéért, ráadásul csupa női felállásban. De ezzel csúnyán félrevezettem volna a tisztelt olvasót. A Village People ugyanis nem szűnt meg. Sőt, hárman a tagok közül - az énekes frontember, a cowboy és az építőmunkás - eredeti. Legutóbbi általam ismert fellépésükön a német Die Ärzte nevű punkrock-együttes előzenekaraként nyomták a YMCA-t pár éve. 

De mindez valóban üres fantazmagória ahhoz képest, amiről ma reggel a Velvet Gumicukor jóvoltából értesültem.

Ihos József megkapta a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét! Indoklás: "a magyarokért tett erőfeszítéseiért". Hogy is mondta Ford Farlaine?

Aki az elmúlt harminc év során akár egy kabarét is látott a királyi televízión, az tudja, kicsoda Ihos. Kató néni, vagyis a flúgos, álszenteskedő, tikkelő, falusi öregasszony, ahogy egy fővárosi humorvigéc elképzeli.
Teljes mértékben támogatom az transzvesztita előadóművészet minden létező formáját; annak idején egyszer a kirakodóvásárban még Usztics "Magortermék" Mátyás Mondom az uramnak: Tibi! című, teljességgel humortalan kazettáját is megvettük az apámmal. Igaz csak egyszer, de végighallgattuk. Szóval alapvetően még értékelhetném is az egyébként kedvesnek, normálisnak tűnő Ihos "erőfeszítéseit", amikor kopaszodó fejére kendőt köt.

Csakhogy Kató néni már újkorában is alig volt élvezhető. Mostanra pedig már teljesen kiüresedett a figura. Nem hiszem, hogy bárki is tudna rajta őszintén nevetni. Persze, ha van közönsége, ám legyen!

Viszont azt kifejezetten visszásnak tartom, hogy pont ezzel az indoklással kapta Ihos József a díjat! Kató néni két évtizedet átívelő folyamatos szerepeltetése kimondottan rosszat tett a Magyar Humornak. Ha egy ilyen semmivel az ember újra és újra felléphet, akkor tényleg nem kell túlzottan megerőltetnie magát a mai humoristának. Láthatóan ezt is gondolják sokan közülük. Szóval Ihos nemhogy a magyarokért tette erőfeszítéseit, hanem a magyarok, a magyar közönség ellen.
Erőfeszítéseit elsősorban a reakciójában is említett víz-gázszámlák biztos befizetéséért, vagyis saját magáért tette. Ami nem baj - mindenki pénzért dolgozik - csak a többség nem kap érte Érdemkeresztet.