Végre egy, a földtől egyáltalán nem elrugaszkodott ötlet! A felsőoktatásba belépőkkel szerződést készülnek aláiratni, melynek értelmében a hallgatót tanulmányi jogviszonyával járó felelősségviselésre köteleznék. Ha a diploma megszerzése után külföldön vállalna munkát, akkor taníttatásainak költségeit ki kell fizetnie. Ugyanígy utólag benyújthatja az egyetem (?) a számlát, ha a tanulmányokat nem fejezi be a delikvens.

Elvileg egyébként jogos elvárás, hogy azok, akik a magyar adófizetők pénzén tanulnak, lehetőleg itthon kamatoztassák a tudásukat. De az EU állampolgáraként mindenki oda megy dolgozni, ahová csak akar. Kikötéseket legfeljebb a fogadó ország tehet, a távozáshoz nem tartozhat szabályozás. Ráadásul a Vastagbőr cikkében a technikai akadályt is felvetik: ki és hogyan ellenőrzi, ki melyik országban dolgozik éppen.

Ehhez még hozzá tehetnénk azt a bonyolító tényezőt is, vajon minden egyes diplomásra ugyanakkora szükség van-e. Vajon a túl nagy számban képzett kommunikátorokat is mindenáron vissza akarjuk tartani, vagy csak az orvosokat?

Kivételesen azonban nem csak ostorozom az elképzelést, de két megoldási lehetőséget is felvázolok.

Az első unalmas és unpopularista. Általános tandíjnak nevezik. Ha mindenki fizeti, akkor utána nincs elszámolási vita. Az egyetem kiképezte a szakembert, a diplomás pedig kifizette ennek az árát. Az állam, amelyben manapság különösen nagy a késztetés a beavatkozásra, az egyes szakok különböző támogatásával állíthatná föl a fontossági sorrendet. Egyedi esetekben pedig alkalmazhatná továbbra is a jól bejáratott ösztöndíj intézményét.
Egy drága orvosdiplomához több segítséget tenne hozzá, mint kevésbé kurrens szakokéhoz. A szorgalmasabbak - szaktól függetlenül - kevesebbet fizetnének, mint a lógosok.

A lényeg mégis az, hogy minden hallgatónak is hozzá kell járulnia a saját tanulmányaihoz. Így nem kellene Pokorni Zoltánnak sem kiülnie a határra, hogy számolgassa a távozó agyakat. Mert mire a diploma meglenne, addigra egyik félnek sem lenne nyitott követelése a másikkal szemben.

Ez egyébként válasz lenne a tanulmányaikat elhagyók ügyére is. Mivel a legtöbb esetben nem brahiból hagyja ott az egyetemet a hallgató, hanem van valamilyen, általában személyes oka erre. Éppen elég bosszússág, ha az ember eljut valameddig a tanulmányaiban, aztán mégsem lesz eredménye. Külön, utólag "büntetni" nem lenne túl barátságos megoldás.
Ha viszont lenne tandíj, amit minden szemeszterben beszednének, akkor pontosan annyiért fizetne mindenki, amennyit elvégez. A mai költségtérítéseseknél is alapszabály: tandíj vissza nem jár. Így is kvittek lehetnének a felek.

Ahogy mondtam, ilyen megoldás persze rendes, erkölcsös, keresztyén ember eszébe sem jut. A tandíj elavult, szocialista találmány, a zemberek ráadásul le is szavazták, úgyhogy nem marad más, mint a szerződés és a röghöz kötési kísérletek.

A szerződés nagy előnye, hogy mindkét félnek be kell tartania. Éppen ezért szerintem még jó is kisülhet belőle.

A leendő hallgatók vállalják csak el, hogy maradnak az országban, ha az ország teljesíti néhány szintén jogos igényüket.

Először is átlátható felsőoktatási viszonyokat. Ha valaki beiratkozik egy iskolába, akkor rá azok a szabályok vonatkozzanak, amelyek tudatában vállalta a tanulmányokkal járó kötelezettségeket. Csak enyhíteni lehet a terheken, szigorítani, keményíteni nem.

A hallgatókat megilleti a folyamatos és hiteles tájékoztatás. Kezdve attól, hogy végre egyszer a Felvi szerverei bírják a strapát azon az egy-két napon, amikor nagy terhelésnek vannak kitéve, át azon, hogy minden tanszék egyértelműen, már a szorgalmi időszak elején közli, miből fog vizsgáztatni, egészen a záróvizsga transzparens feltételeinek közléséig.

Javaslom, hogy azt is foglalják írásba, az egyetem/ főiskola korszerű és piacképes tudást biztosítson hallgatói számára. Ez hivatalos minőségirányítási rendszerrel, az oktatók folyamatos továbbképzésével (képességeik rendszeres felmérésével) érhető el. A szerződés megkötése előtt érdemes lenne felülvizsgálni az oktatott tárgyak tantervét.
Továbbá biztosítja a megfelelő eszközöket is, és személyre szabott gyakorlati képzési programokat szervez.

Ezek mellett érdemes lenne rögzíteni, hogy az egyetemről/ főiskoláról kilépő hallgatónak maximum három hónapig kelljen munkát keresnie (hiszen az állam mai, érvényes álláspontja szerint 90 nap bőségesen elég erre a célra; ezen túlmenően ugyanis nem kívánja e tevékenységet támogatni). Ha valamiért ez az idő nem volna elegendő, akkor az államnak kell az oklevélnek megfelelő állást biztosítani. Természetesen piacképes fizetésért mindaddig, amíg a friss diplomás a versenyszférában nem lel foglalkoztatásra.

Amennyiben az ex-hallgató önerejéből talál munkát Magyarországon , úgy elvárható, hogy az állam ezt az álláshelyet hosszú távon (tíz évig minimum) fenntartsa. Intézkedjék továbbá arról, hogy a fizetésben visszatükröződjék az a minőségi munka, melyet a felsőoktatásban hallgatóként végzett. Természetesen a magas színvonalú oktatási körülmények után minimálisan ugyanilyen minőségű munkahelyi környezetet is biztosítani kell.

Az állam továbbá delegálja az önkormányzatoknak, hogy a helyi igényekhez igazodó, rugalmas menetrendű, kuturált, tiszta buszok szállítsák a dolgozókat a munkahelyükre.
Aki ezen felül vállalja, hogy három évente tíz munkanapnál még magánügyben sem hagyja el Magyarországot, még kapjon egy autót is, hogy a munkába jutás igazán kényelmes legyen. (És, ha már úgysem megy el az országból, a belföldi turizmus is felélénkülhet.)

Ha mindenezeket az állam képes volna teljesíteni, a szerződésre sem lenne különösebb szükség, mert az emberek zöme szívesen maradna egy ilyen Magyarországon. Amíg viszont máshol jobbak a feltételek, addig egy ilyen szerződésbe (egyoldalú kötelezettségvállalásba) nem ildomos belekényszeríteni az embereket. Ugyanis nem tisztességes.