Ismeretlen férfi - filmkritika

Rossz jel, ha egy film címét egyszerűen képtelenség megjegyezni. A mozipénztár felé haladva egy pillanatig nem tudtam, mire is kérem a jegyeket. És most is, amikor hozzáfogtam a film körüli adatgyűjtésnek, gondolkodnom kellett a címen.

Az sem sokkal bíztatóbb, hogy nem éreztem igazi késztetést a kritika megírására. Persze zűrös napok vannak a hátam mögött, én mégis évek óta vallom, az embernek arra van ideje, amire szeretné, ha lenne. Kritikaírásra eddig általában volt. De ez a film semmit sem vett komolyan, ami engem igazán érdekelne.

Pedig egyáltalán nem rossz film, sőt, az alapötlet kiváló. Az amerikai botanikaprofesszor Berlinbe érkezik, de balesetet szenved, és mire a pár napos kómából felébred, már valaki más mutatkozik be az ő nevén. Mintha őt nem csak kiradírozták, de újra is írták volna. Ezt nem hagyhatja annyiban, és egy volt Stasi-ügynök segítségével nyomozásba is kezdenek. A világ legaljasabb embere lennék, ha elmondanám, mire jönnek rá. Ha valamiről kijelenthetjük, érdemes a majd' két órás filmet végigülni, az mindenképpen a magyarázat.

Csak sajnos a túl sok az akciójelenet. Mintha a rendező megszállottan szeretné a közlekedési szabályok megszegését. Még villamossal is ütköznek, amely villamosvezető képesítésű testvérem szerint teljesen valószerűtlen volt. Ami jól áll például Madonnának destruktív klipjében (What it feels like for a girl), az egy pszichothrillerben inkább zavaró. Már-már azt gyanítja az ember, nem mindenhova jutott ebben a történet-bejgliben az édes töltelékből, úgyhogy néhol át kell rágjuk magunkat a csupasz tésztán. (Rétesnek azért semmiképp sem nevezném.)

A film főszereplője kétséget kizáróan Berlin. Nyáron jártam ott, és elég régen, ezért jó lenne tudni, télen valóban ennyire baljós, ennyire szürke, ennyire elidegenítő-e, amilyennek a filmben láttatták. Amennyire minden képlékeny a professzor és a külvilág viszonyaiban, olyan titokzatos a város is. Ami időnként lehetne bármelyik másik város, arctalan és névtelen - mint a professzor. Mégsem tudja a világváros letagani önmagát, mindenütt süvít az S-Bahn, néha a TV-torony magaslik ki a szürke félhomályból, máskor meg az Unter der Lindenen tépnek 220-szal lopott taxin a szereplők.

Több ügyes párhuzamot rejtettek el a főhős helyzetével. A film egyik fontos találkozója például egy olyan kiállításon zajlik, ahol óriási arcképeket csodálhatnak meg az arra kíváncsiak. Ezek nem híres emberek, csupán érdekes arcok, név nélkül.

De az egykori Stasi-tiszt önképe is érdekes ellenpontja a főszereplőnek. Jürgen úr talán a legjobb volt a szakmájában, még büszke is a kelet-német titkosrendőrségnél töltött szolgálatára. De a neve - munkájának bizalmas természetéből adódóan - nem marad fönn. Sőt, annál nagyobb név a kémkedésben, minél kevésbé ismerik a nevét.

Nagyon élvezetes ebben a nagyon amerikai stílusú filmben az európai színészek alkalmazása. Persze nem ismeretlen eszköz az elveszettség és a kiszolgáltatottság ábrázolására, hogy a főhős körüli emberek még a nyelvét sem beszélik igazán (illetve ő nem tud egy szót sem németül), de ebben az esetben ez valahogy nem erőltetett.

A film befejezése viszont csapnivaló. Az igazi slusszpoént túl korán sütik el (illetve a sok autós üldözéstől nézve túl későn), így a végkifejlet már nem sokkal elmésebb, mint egy tetszőleges Knight Rider részé. És annak ellenére, hogy ezekkel a szürkéskék hangulatokkal szinte köszvényt okozó nyirkosságot idéztek elő, a végén a látvány is szinte nevetséges.

A film számos olyan kérdést érint, amely igenis érdkelne - összeesküvés, árulás, a megőrülés folyamata - de egyikből sem hozza ki a megfelelő mélységet. Helyette viszont van száguldozás, nem tudom, említettem-e...

Értékelés: 6/10