A kutyával sétáltam a csupasz kertünkben. Szinte semmi sem maradt már belőle, csak a három diófa, melyet a nagypapám ültetett, amikor születtem. De azokon kívül mindent letaroltak fizikai munkához szokott segítőink.

Valaha, mikor szakértő és szorgos nagymamám tartotta kezében a kertet, szép és hasznos is volt. Elöl virágok tündököltek, az ember először a szépségét vette észre. Középen a nagy szilvafa és annak árnyékában a hintaágy, kedves, barátságos hívogató. Hátul pedig a gyümölcsös a törődést mindig megháláló fái. Talán e leírás alapján nagynak tűnik, pedig nem az, mégis gyerekként nekem felért egy birodalommal.

Mindig azt képzeltem, hogy sziget. Az utca járdája volt a szürkés tenger, a nagy, nehéz kapu rácsain át néztem a távoli horizontot. Vágytam is oda, de a szigetem békéje és biztonsága sosem vesztette el a vonzerejét.

A kert legvége viszont csak az enyém volt. Kint bolyongtam éjszakánként, sőt sokszor még szombaton is korán ébredem, hogy lássam a napot felkelni onnan. Leghátulra rejtettem a titkaimat és az álmamimat.

Aztán, ahogy az évek teltek, a kert elvadult. Az előkert tavaszonként még szép arcot mutatott, akkor nyíltak a nárciszok, a jácintok, a tulipánok, a harangvrág és pár apró írisz. De aztán ezek gyorsan kicsi, zöldes izékké töpörödtek, és a gaztól alig különböztek.

A szilvafa rendületlenül állt két héttel ezelőttig, akkor kivágták. Neki már mindegy volt, évek óta halott. De nekem nem, mióta csak élek, az a fa ott őrizte a kert szívét. Azt hiszem, az ő eltávolítása viselt meg a legjobban. Pedig már régóta csak kísértet volt...
Sosem gondoltam volna, hogy a hintaágy túléli.

De a legmegdöbbentőbb, hogy a szelíd gyümölcsfákból áthatolhatatlan dzsungellé változott hátsókert milyen hatalmasnak látszik most. Itt, Dél-Pesten szörnyű a talaj, tiszta homok. Így a kert vége most olyan, mint valami sivatag, csak a kivághatatlan facsonkok utalnak arra, hogy valaha ott élet volt. A mezítelen, agyonfárasztott föld mindig sóhajtani tűnik, amikor már csak ránézek. Bár elvesztette egykori zöld pompáját, de már nem kötik gúzsba azok a fojtogató indák, melyek már nem engedték lélegezni sem. Nem tudni, honnan jöttek, de szép lassan elborították a kertet, és eltakarták a fényt. A szabadságnak ára van.

Bármennyire is szerettem a kertet, valahol még büszke is voltam bohém rendetlenségére, szabálytalanságaira, egyediségére, mostanra már a káosz vette át az uralmat. A kert élvezhetetlenné vált, kiismerhetetlenné és sötétté; már hátra se lehetett menni. Ezen a nyáron már elő sem vettük a kerti székeket, a hintaágyban sem ringattuk magunkat egy percig sem, csak az elhagyott váz várakozik türemesen puha párnáiról álmodozva az időjárás viszontagságai között.

Ördögi kör volt ez az elmúlt egy évben. Egyre kevésbé volt az embernek kedve kimenni. És ha mégis, egyre ritkábban kinéztem, szinte semmi örömöm sem volt benne. Így egyre kevesebb energiát éreztem arra, hogy megszabadítsam a rabságából, melybe egyre jobban belegabalyodott.

De nem lehetett nem látni, mert ha csak kinéztem az ablakon, ott volt az én egykor oly kedves és megnyugtató kertem. De már egyre kevésbé ismertem rá. Tudtam, hogy a sok gaz alatt ott van még mindig az én drága szigetem, de éreztem, én már nem tudok rajta segíteni. Ide professzionális és hathatós segítség kell!

Szóval mielőtt megfojtotta volna magát (és bennünket?) is a sok fölösleges gyommal a kert, hívtunk egy kertészt, aki a segédével először minden szennytől megtisztította a raboskodó földünket: kérlelhetetlenül kivágta az ősi, mély gyökerű fákat, durva, berregő motoros fűrésszel vetett véget a fullasztó indák diktatúrájának, és végül lerombolta a megroggyant kerítést is, hogy helyébe újat és biztonságosat emeljen.

Ma a kert üres és még nem tudom, mi lesz vele. Tökéletes és átlagos biztos nem lesz soha. De szerethető még lehet.