2002. november 30. már a sokadik olyan éjszaka volt, amikor képtelen voltam aludni. Szerencsére szombat éjjel. Este megnéztem a Hannibal című horrorfilmet – a sorozat leggyengébbike amúgy – és aztán csak ültem. Egészen háromnegyed négyig, amikor aztán alaposan felöltöztem, és csak úgy nekiindultam a világnak.

Azért a spontaneitásom ekkor sem volt végtelen; az ötlet onnan jött, hogy régen, mert én már gyerekként is elég rossz alvó voltam, sokszor vittek el sétálni este. A friss levegő meg a fáradtság majd meghozza az eredményt, vélekedtek a szüleim. Sosem mondtam meg nekik, hogy nem hozta. De szerettem sétálni, úgyhogy hatásosnak tüntettem föl a házi terápiát.
Ezért elég vicces, hogy nyolc éve már én magam is hittem a sikerességében.

Háromnegyed négykor senki sincs az utcán. Már és még. De autók se, csak tíz percenként egy-egy pékségi furgon és persze az éjszakai. Hosszú, egyenes utcában lakom, először azt gondoltam, hogy elmegyek egy darabig, aztán vissza. Azt eleve kizártam, hogy a mellékutcákon keresztül tegyek egy kört. A mellékutca veszélyesebb, ott nyilván több a rosszember. Logikus. Így viaskodott bennem a belém nevelt túlaggódás és az újkeletű spleen. Szóval előre egyenesen, de azért kellő céltalansággal. Útközben utolért az első villamos is. Akkor még „igazi” villamosok jártak, UV-k. A hannoveriket csak később tették erre a vonalra. Első ránézésre a német kocsikat árja óriásoknak tervezhették, mert nekem eddig még csak úgy sikerült lemásznom róluk, mint ahogy a kissé bódult koala leereszkedik az eukaliptuszok törzsén. Csak az én esetemben nincs ebben semmi báj.

Úgy döntöttem, a sínek mentén követem a villamost, és így egykori középiskolámhoz jutottam. Akkor még erőteljes gyűlölöm-szeretem viszonyban „voltunk”. Ott álltam imádott gimnáziumommal szemben, mint valami bosszúálló kísértet. Majdnem egy éve nem jártam ott, amikor először, valójában már december első napján ott vártam meg a második villamost. Aztán a rendszeres szembesülés azzal a csúnya, lepukkant és üres épülettel szelídítette a dühömet, csillapította a fájdalmamat.

Nagyon igaza volt a testvéremnek, mikor a kötött pályás közlekedés iránti szenvedélyének kialakulását ecsetelte, ebben a bizonytalan világban legalább a villamos mindig ugyanakkor és ugyanarra megy. És tényleg: a villamos – amely egyúttal többé-kevésbé pontos óra is volt, nem vittem magammal semmilyen időmérő szerkezetet – jött. Hosszasan vánszorgott végig az egyenes pályán, mire az iskola elé ért. Megint előjöttek a rendes élet aggodalmai: nincs se jegyem, se bérletem, de ezt hamar elnyomta a nemtörödömség. Leültem, és ekkor még nem tudtam, mikor és hol fogok leszállni. Néztem a többi utas arcát, megannyi festmény, izgalmas portré. Régebben mindig a potenciális támadókat fürkésztem, ez is a beteges szülői túlaggódás eredménye. De most én is egy voltam a rosszarcúak közül, varjú a varjúnak nem vájja ki a szemét.

A Gubacsi úti semmi közepén aztán leszálltam, mert addigra diadalmaskodott a ráció, és kikombináltam, hogy majd hazabuszozom. De addig is – hajnalban elég ritkán jár minden – üldögélek a buszmegálló kellemes kis pavilonjában, amely, gondolom, atomháborús időszakokban akár bunkerként is szolgálhatott volna, nem sajnálták belőle az anyagot. A libafoszöld rejtekhelyen szinte már kedélyesen csöveztem, és mivel a magasságom pont tökéletes a láblógatáshoz (épp nem ér le a lábam a bkv szabványmagasságú ülőkéiről, persze hátra kell dőlnöm hozzá) és közben szabályos nyolcasokat rajzoltam a lábammal a levegőbe. Ami nem kis szó, hogy mozgáskoordinációs zavarokkal megvert embertől.
A busz indulásakor már negyed hat volt, ilyenkor már mindenféle emberek utaznak, és kifejezetten sokan is vannak az első villamosokhoz képest. De még mindig sötét van.
Ahogy mentem be a keskeny úton a kertünkben a házunkhoz, mindig benéztem a nagypapám ablakán, ilyenkor még pontos a BKV: minden alkalommal 5:36-ot mutatott a rádiós órája vörös kijelzője.

A vörös fény fogadott a szobámban is, mert csak egy piros hangulatlámpát hagytam égve, amikor ezekre az utakra indultam. Ezt a szívet formázó, világító műanyag izét az IKEÁ-ban vette a nagynéném nem is sejtve, hogy kellemes buziklub hangulatot varázsol vele amúgy elég eklektikus (földön két lábbal állva rendetlent mondanánk, azt hiszem) szobámba. Érdekes ízléssel választ ajándékot, azt meg kell hagyni.

Az már a séta továbbfejlesztett, civilizált változata volt némileg később, amikor már szokássá vált, hogy utána szépen megfürödtem, és a rokokós túlzással felpuffolt párnák közé vetettem magam. A prototipikus trip végén viszont egyszerűen csak lefeküdtem, még Jézus szívét sem kapcsoltam ki. A séta bevált.

So does it feel.