Tréfa - filmkritika

A film kiváló! A történetvezetés, a rendezés (a Filmszemle díját meg is kapta Gárdos Péter), a miliő és a szereplők - minden egységesen jó.

A klasszikus fiúiskolás történet egyébként Kosztolányi azonos című novelláján alapszik. (Tessék elolvasni, öt perc sincs: http://rendhaz-bp.piar.hu/~vizhanyo/2003a/szakkor/olvas/trefa.html ) A novella maga viszont vázlatos, a ravasz Kosztolányi mintha egy versét írta volna meg prózában.*

De a filmnek ez az irodalmi mű csak ugródeszka, mert Gárdos és állandó forgatókönyvírója, Bíró Zsuzsa éppen csak ihletet merített a háború előtti fiúiskolában történtekből.

Igazi, régi, klasszikus mozi ez, nem akar okoskodni, művészieskedni, és ez nagyon élvezetes. Mert a sztori önmagában annyira erős, annyi kérdést vet föl, hogy fölösleges is volna bárminemű magyarázkodás.

A filmben egy katolikus fiúiskola mindennapjait látjuk. Az intézményben eléggé liberális elveket vallanak, vagyis nem akarnak minden apróságot megtorolni. Egészen addig nagy is ebben az egyetértés, amíg egy fiatal, katonás jellemű pap nem csatlakozik a tanári karhoz. Őt nem hagyja nyugodni, hogy a gyerekeknek majdnem mindent szabad, és főleg az, hogy nincs büntetés. Ennek legnagyobb kárvallottja az osztályelső, aki minden nap otromba, de gyerekes ugratások áldozata. A fiatal pap véget akar ezeknek vetni, de a hetedikesek osztályfőnöke próbálja csillapítani ifjonti indulatát mondván, nem komoly dolgok ezek.

A gyerekek nagy bánatára a túlságosan is jólelkű papot letaglózza egy rossz hír, és így a csuhás őrmester könnyedén veszi át a hatalmat. Első lépésként beszervezi az érzékeny lelkű strébert besúgónak, miután az osztályt ellene fordította. Eddig sem szerették, eddig is szívatták, de most már gyűlölik is. Szép lassan meggyőzi idős, megfáradt kollégáit, hogy erős kéz kell az elkanászodó kölykök megregulázásához, és ez az erős kéz az ő karjából nőtt ki.

Innentől kezdve a tréfák már nem csupán gyerekcsínyek, hanem súlyuk van, innentől már minden egyes kihágás hőstett. A háború akkor kezdődik igazán, amikor a jóságos atya elhagyja a líceumot. Az osztály két vezéregyénisége, az ifjú Kosztolányit megidézni kívánó, bátor és okos fiú (Esti Kornél?), ill. a nagydarab szadista barom együtt szöknek ki az intézményből a városba. A nők miatt, természetesen. Csak amíg a gonosz behemót a kuplerájba megy, a fiatal költő első szerelméhez, a kissé mesterkélt viselkedésű mozipénztároshoz. Az első diadalt arat, legalábbis primitív agyával azt hiszi, akkora szám egy kurvával lefeküdni, a másik pedig az első csóktól mámoros. Így mennek vissza, és a sötét és nyirkos közös hálóteremben folytatódik a dorbézolás. Csak az eminens bújik ágyába, hátha kivételesen nem veszik észre. De sajnos mégis. A sokat tapasztalt prédák türelmével tűri a nagydarab hülye minden szemétkedését, mert bízik benne, ha nem ellenkezik, akkor nem érdekes, békén hagyják. De sajnos a kefélés túlpörgette a fiút, és elmegy a legvégsőkig. Ami már nem tréfa.

A film nagyon fontos és aktuális témáról beszél, és szerencsére nem foglal állást. Ez az engedékenység és a fegyelem kérdése. Meddig terjedhet a társadalom türelme a szabályok ellen vétőkkel szemben? A kis kihágásokat el lehet-e nézni? Vagy: léteznek egyátalán kis kihágások, vagy a lényeg az, hogy a szabály az szabály?

Két szélsőséget látunk: az időközben élete legnagyobb traumáját átélő papot, aki a jóságban jobban hisz talán, mint Istenben. (Ezért veszi is le a reverendát, mert számára Isten többé már nem jó. Így ő ezt nem képes tovább képviselni.) Illetve az Istenben a hatalmat és az erőt csodáló, fiatal, militáns jellemű fiatal testnevelőtanárt. Ő nem Isten, hanem az egyház embere. Meglepően kevés szó esik egyébként a hitről vagy Istenről a filmben. Persze, ez nem egy öncélú, köldöknéző hely, hanem egy iskola, amelyet működtetni kell. Tréning atya sosem beszél Istenről, ám az inkvizícióról igen. Nagyon jellemző.

De mindkettejük módszere megbukik. Az egyik engedékenysége miatt a gyerekek gyakorlott rosszalkodók, a másik diktatúrája pedig olyan feszültséget (és boldogtalanságot) szül, hogy abban nem csoda, ha páran megőrülnek.

A film befejezése zseniális. Egyszerre csak felpörög a tempó, és máris a Legyek ura szigetén vagyunk. Aztán jön a felirat. Nincs magyarázat, nincs semmi. Még Kosztolányi szellős novellája is bőbeszédűbb ennél a résznél. És ez így jó!

A film képei leginkább azokra a tablókra emlékeztetnek, amelyek minden középiskola falain ott vannak, és már legalább ötven - hatvan évesek, vagy még öregebbek. A kontúrok elmosódtak, az arcok ismeretlenek, és a ruhák ódivatúak. Ehhez társulnak az alakok: a szikár papi testek elegáns fekete, makulátlan reverendákban, kopaszra borotvált fejek, és többnyire komor arckifejezés ül a ráncosodó arcokon. Csak a fiatal pap, a magát humortalannak nevező, és ezt bizonyító tornatanár mosolyog sokat hidegen.

A Tréfa egyébként lehet az első világháború metaforája is. Tegnap még azt hittem, Kosztolányi is kicsit arra akarta terelni az olvasót, hogy a háborúhoz ez a két társadalomszemléleti véglet vezetett. De a Tréfát 1912-ben írta, vagyis csak sejthette, hogy jön a háború, ha egyátalán az ilyesmit lehet előre sejteni. Pedig az I. világháború sem indult másnak, mint blitzkriegnek, mire lehullanak a levelek, vége is lesz, mondták akkor. Aztán a dolgok elfajultak, és az első világháború csak megágyazott a másodiknak.

Csak nem ez a kis novella lenne a mi saját kis, különbejártú Mario, a varázslónk?

Értékelés: 10/10 - Nyugodt szívvel!

*Mivel abban a megtiszteltetésben van részünk, hogy a blogot napi rendszerességgel olvassa egy Kosztolányi-szakértő, most ne kapjon a szívéhez! Avagy kapjon, és okosítson ki minket a novelláról!