Mint minden gyerek, én is zseniként kezdtem a pályafutásomat. Az apám szemében mindenképp. Ő mint a tehetség megszállottja, sokszor álmodozott arról, hogy majd nagy író lesz belőlem, és megírom a családjának a történetét egy nagy, veretes regény formájában.

Írogattam én már gyerekkoromban is mindenfélét, még verseket is. Aztán miután fordult velem egy nagyot a világ, sokáig egy betűt sem írtam, csak amit kellett, ill. pár éven át izgalmas, néhol szenvedélyes lelevelezést folytattam Csöncsön bloggerkollégával.

Másfél éve újra kedvem szottyant írni, először novellákat. Majd jött a blog, és engem is megdöbbent ma már, hogy még mindig fennáll, hogy nem hagytam félbe, mint az írásaim túlnyomó többségét. A fióknak ezek szerint nem tudok írni, nekem közönség kell.

Szóval az apám álma egyelőre nem valósult meg (bár ki tudja, mit hoz a jövő), most mégis eleget teszek kicsit nagy ívű elképzelésének.

Főleg azért nem is fogtam hozzá sosem ahhoz a munkához, mert számomra a legtöbb "szereplő" ismeretlen volt. Még mindkét nagyszülőmet sem ismertem, mert a nagypapám egy éves koromban meghalt sajnos. De tudom, hogy első lépésnek a legjobb választás a nagymamám, az apám is egyetértene ezzel.

Ma lenne a nagymamám száz éves ugyanis.

Azon gondolkodtam, amikor előkerestem nektek ezt a képet az apám albumából, hogy mennyire mást jelent ma az, hogy ismerek valakit, mint régen, amikor a Recklek családregényéről szőttünk terveket azokon a remek, hajnalig tartó beszélgetéseken.

Néztem ezt a képet, amely kb. 65 éve készülhetett, pontosan tudom, hogy ez a nagymamám, de amikor legutóbb láttam, még egyátalán nem tűntek föl a részletek. Például, hogy a portré hátoldalán kézzel írt szöveg van. (Ez amúgy a negyvenes években szokásos módon egy képeslap.) Semmi extra nincs rajta, csak annyi: "Szeretettel Bélának, Ilonka". Régebben (ha egyátalán észrevettem volna...) valószínűleg kissé bárgyúnak tartottam volna ezt az egyszerű kis üzenetet. De ma valahogy azt hiszem, ez pont az egyszerűsége révén szép. Nincs ebben semmi praktika, csak így pőrén az a három szó, amelynek ott kell lennie. Ezt örököltem, semmit sem tartok alább valónak és taszítóbbnak, mint amikor az emberek - bármilyen típusú kapcsolatról legyen szó - trükköznek, játszmákat játszanak. Mert az ilyen mindent kizár, amitől egy emberi kapcsolat nemes és fennkölt. Van-e erősebb dolog az igazságnál? Kétlem.

Visszafordítva rögtön föltűnik, hogy a nagymamám keze rajta van a képen. Ehhez családi legenda is tartozik, amely valószínűleg nagyban felelős azért, hogy részleteiben sosem néztem meg a képet. Van egy másik kép is, ahol a kezek nem látszanak. De a nagymamám sosem mulasztotta elmondani, hogy a fotós külön kérte, tegye oda az arcához a kezeit, mert azok olyan szépek.

Még negyven évvel később is büszke volt erre a bókra. A fotós pedig nagyon értette a dolgát: a kezek nem különösebben szépek (nem is csúnyák, ne tessék engem félreérteni!), de ezzel a kis dicsérettel sikerült elérni, hogy a világ legkevésbé fotogén dinasztiájának egyik tagja szépen és kellemesen (mondhatni boldogan) mosolyog.

Az ábrándos, kissé szomorú szemeket is csak most vettem észre. Furcsa, hogy gyerekként az embernek mennyire nincs érzéke a szomorúsághoz. A saját emlékeimben a derű maradt meg, a nagymamámnak valahogy sosem volt rossz kedve. Pedig lehetett volna. Sok rossz dolog történt, hiszen átélte mindkét világháborút (és előttük, közben és utánuk a szegénységet), trianont (mindig szégyenkezve csendre intette apám, amikor rákezdett a nagymamám a "Csonka Magyarország nem országra"; a kádári időkben nem volt túl jó pont ezt hangoztatni) a spanyolnáthát (egyedül ő nem esett ágynak, és gyerekként az egész családot ő ápolta) és még ki tudja, mi mindent.

Kilenc testvére volt amúgy, de páran közülük sajnos már nagyon fiatalon meghaltak. Egyedül az egyik húgát ismertem, aki Tabon éldegélt, és remek csirkefasírtot tudott sütni. Amikor még nagymamám jó erőben volt, nyaranta egy hetet a testvérénél töltöttünk olyan nyugdíjas tempóban. Én sosem voltam hiperaktív, és egész kis koromtól fogva sokkal jobban élveztem a felnőttek társalgását, mint a többi gyerek társaságát, úgyhogy szívesen gondolok vissza ezekre a kis kiruccanásokra. (Ahogy a dolgok éppen kibontakoznak! Az apám mindentől féltett, öt percet sem lehetett késni otthonról. De a saját anyukájában annyira megbízott, hogy vele egy hétre elengedett. Most döbbenek rá, hogy ez mekkora szó!)

Az apám elég későn született, a nagymamám akkor már 44 éves volt, ami még ma is kései lenne, pláne az ötvenes évek elején az volt, gondolom. Ezt is mindig mondták, de hat évesen még egy húsz éves is aggastyánnak tűnik (idézet egy korai szösszenetemből: "Elég fiatalosan mozgott, pedig már majdnem harminc volt."), szóval nem fogtam föl, hogy ennek komolyabb jelentősége van. Elgondolkodtam azon, hogy alakulhatott így. Persze nyilván a háború is beleszólt a családtervezésbe, de tudjuk jól, nemhogy akkor is születtek gyerekek, hanem a vészkorszakban még többen is születtek. Az extrém helyzet ilyen első blikkre furcsán hozta elő az emberekben az életösztönt. Kell-e jobb bizonyíték a kollektív tudatra?

Én mindig jól kijöttem vele. Először is mindig komolyan vett, nem az a gagyogó típusú nagymama volt, akitől föláll a szőr a hátamon. Folyton beszélgetett velem. Mindenféléről. Évekkel később, már a rendszerváltás után kértem a nem túl vallásos szüleimet írassanak be iskola hittanra (vagyis hitoktatásra, amit fitogtatásnak neveztünk magunk között). És mindenki nagy meglepetésére, de főleg az enyémre, sok újat nem tudtak nekem mesélni Jézusról. Mert a nagymamám ezeket már mind elmondta. (Természetesen itt most az életéről és cselekedeteiről van szó, ez még nem a filozófiai sík.) Pap bácsi sokszor meg is dicsért, mennyire szépen tudom az evangéliumot, és bíztatott, legyek elsőáldozó. Végül nem lettem. (Az apám elég egyházellenes volt.)

Együtt főztünk, műveltük a kertet, vett nekem kis kapát és gereblyét is (mai napig tudok szőlőt metszeni, csak már nem szoktam), bort készítettünk (és sutyiban ittunk, minden nap, én is, de ezt senki sem tudja).

Anyukámék kezdő szülőként könyvekből próbáltak nevelni, és ott valami nagyokos leírta, hogy a gyereknek ebéd után aludnia kell. Ma visszasírom ezt a remek ötletet, de akkor ez nekem olyan volt, mintha börtönbe zártak volna. Nem voltam fáradt, de a nagymamám nem akart ellenállni az anyám utasításának, így minden nap lefektetett. Forgolódtam, szenvedtem (éjszaka is rossz alvó voltam, vagyok), aztán 20 perc múlva jelentkeztem mondván, kialudtam magam. A nagymamám meg, aki szerencsére ekkor már saját józan eszére hallgatott, nyugtázta ezt. És ezt két éven át minden nap eljátszottuk. Talán furcsa, de nagyon hálás vagyok ezért. Ezek nekem az áhított okos szeretet apró jelei.

Egyetlen tabu létezett csak: a csirke torkának elvágása. Azt nem volt szabad látnom, pedig nagyon kíváncsi voltam rá. Minden szombaton vett egy élő csirkét a piacon, akit két napig csak tiszta kukoricával etetett, és aztán hétfőn délelőtt levágott. Egy hétre ezzel meg volt oldva az étkeztetésem. De azt a pillanatot, amikor az állatot megölte, tilos volt látnom. Mindig elküldött, és én elmentem, de a ház mellől azért mindig leskelődtem. De sosem láttam. És ez jó, nagyon jó!

Ami talán a legmegrendítőbb a mi kapcsolatunkban az az a gondolat, amikor valamiért nagyon haragudtam a szüleimre. És azzal vigasztaltam magam, nem baj, legalább a Nagymama szeret. Emlékszem, ahogy ott álltam a kert végében a homokozónál rettenetes fájdalommal, de ettől megnyugodtam...

A második kép, amit mutatok Nektek szintén nem új, 24 éve készült Németországban a Keleti-tengernél, és igen, én is rajta vagyok. Tisztán föl tudom idézni azt a furcsa nyaralást Usedom szigetén. Az apám tolmácsként volt jelen, és egyúttal minket is elvitt magával. Mindketten akkor repültünk először, ő nagyon félt, de azért fölszállt a gépre, én viszont rettenetesen élveztem a repülést, és nem értem, hogy miért fél tőle, aki fél. (Anyukám azért nem jött, mert újdonsült moderátorunk megszülése után lábadozott éppen.)

Nincs rajta annyi elemezni való. Nekem személyes emlék, de szerintem a külső szemlélőnek is kedves ez a kép. Van benne valami nyugalom, valami jóság, nem tudom, jó ránézni.

A nagymamám 21 éve halt meg. De nem felejtettem el, hiszen az első, a kulcsévekben legalább annyira nevelt, mint a szüleim (akik napközben dolgoztak, így Nagymama vigyázott rám napközben).

Az apám biztos valami patetikusabb, heroikusabb dolgot várt volna (gondolom...), de nekem már jó régen az igazi emberek az igazi hősök.