Parti Nagy Lajos fundálta ki ezt a spanyolosan hangzó kifejezést, amely tökéletesen körülírja az általa fordított színdarab hangulatát és tartalmát is.

Mert a Hat hét, hat tánc nem valami nagyszabású dráma. Szinte semmi sem történik: két különböző ember a tánc révén összebarátkozik. Az egyik idősödő, unatkozó nő, a másik cinikus, középkorú meleg. Csak egy közös bennük: mindketten beletörődtek abba, hogy velük már semmi jó sem történik a hátralévő időben.

De ez pont elég ehhez az első blikkre talán furcsa barátsághoz. Mert igazából semmi furcsa nincs abban. Már jó ideje nem misztifikálom a barátságot. Nem nagyon hiszem, hogy előre meg van írva két ember sorsában, hogy nekik találkozniuk kell. Nem ez a törvényszerűség. A törvényszerűség a másik fölismerésében rejlik. Abban, hogy az igazi barátság - ami leplezetlenül a darab fő témája - magától értetődő és tértől, időtől független. De a véletlen szüli, ezért azon filózni, hogy egy barátság mennyire rendhagyó, szerintem értelmetlen. És ez a darab egyik legerősebb mondanivalója is, mely mellett végig kitart.

A történet végig giccses egy kicsit: nem a fordulatok izgalmával akarja megnyerni a szerző a nézőt. Van minden, ami a Hallmarkon "nevelkedett" embereknek mindennapos: rossz házasság bunkó, érzéketlen férjjel, gyerekhalál, sanyarú melegsors stb.

De ezeken felül sziporkázó, de természetes párbeszédek (ez már nem a Hallmark és szirupos világának ismérve), édesbús szellemesség és finom, akvarelles jellemrajz. Általában. Mert a puha pasztelleket egy-egy vastag, határozott vonás töri meg. Kiválóan adagolva, jó aránnyal vegyítve a dolgokat. Nincsenek nagy monológok, nincsenek nagy kiborulások, csak csupa természetes beszédhelyzet: fecsegés, veszekedés, számonkérés, bevallás. És ez egy teljesen kortárs és egyúttal kortalan mű esetében nagyon dicséretes. A drámaiság pont abban van, hogy elmarad a teátralitás. Nincsenek hősök, csak barátok. És az élet már csak ilyen, ha jobban belegondolunk.

A Thália Színház remek szereposztással vállalkozott erre a világsikerre: Vári Évát és Kulka Jánost közel három évtizedes barátság köti össze, és szeretetük a színpadon is látszik. Engen egyátalán nem zavar, hogy nem hatalmas színészi bravúrral sikerül ezt elhitetni. Pláne azért nem, mert amikor éppen utálják egymást, az is hihető, szóval ez a helyzeti előny nem felróható. Nem is tudnék másik színészpárost mondani, akikhez ennyire illene ez a (valljuk be) jutalomjáték. Jutalomjáték, igen, de nem könnyű! Egyrészt a táncok miatt nem az. Mert a társastáncokban az a kellemetlen, hogy nem lehet őket "eljátszani", a laikus is látja, hogy valaki jól táncol-e vagy sem. És bizony ez a két színész kifogástalanul: finoman, szépen, egymásra hangolódva - mégis tánciskolásan; remek, ahogy Vári Éva a nagy koncentrálásban ráncolja a homlokát, és a lábait figyelve összegörnyed. Mégis élvezetes minden táncbetét. A zenék megválasztása is jó, mert kellően triviálisak, remekül hidalják át a "táncórák" közötti időt, a tánc hangulatát megidézve.

Vári Éva morcos és magának való, aztán bátortalanul, de kinyílik. A jelmeztervező először tipikus gazdag nyugdíjas ruhákba bújtatja: bő türkízkék tunika, csíkos fehér nadrág. De a tangóhoz már szolíd csipkefelsőt és térdig érő szoknyát (!) vesz. Talán normál esetben nem illik egy közel hetven éves hölgy lábának szépségét kiemelni, de ettől a darabtól nem idegen, ha azt mondom, Vári Évának jó lábai vannak! És egyre pompásabb és színesebb ruhák kerülnek elő, nyilván közel tíz éves álom után a ruhásszekrény mélyéből.

Michael eleinte úgy viselkedik, mint egy neveletlen kamasz, pedig már ő is ötven éves. Szemtelenségét, szabadszájúságát végig megőrzi, de egyre többet mutat sebzettségéből. Kulka először sok bevett (melegekről szóló, elmés vígjátékokból jól ismert) klisét alkalmaz, de képes megmutatni, hogy képes egyre kevesebb manírral viselkedni, képes az lenni, aki. Aztán észbe kap, és az utolsó órára újra eltávolodik (ne fájjon annyira, hogy vége van), és megjelenik egy idétlen, virágos ingben, amit ráadásul nem átall a hasán megcsomózni. Ha már nem jöhet többet, nem mutatkozik meg valójában, hanem újra fölveszi a kelekótya balettpatkány figuráját. Illetve próbál újra belebújni ebbe a levedlett bőrbe, de nem megy. Amikor a színházban ülve láttam Kulkát megjelenni ebben a csiricsáré ruhában, és ahogy már-már kurvásan támaszkodott az ajtónál (a közönség nagy hahotázása közepette), bosszantott. Azóta jöttem rá, hogy ez az egész azért történik, mert Michael próbálja nem komolyan venni a búcsút. Ezért hülyét csinál magából, kicsit talán tudat alatt lerontja a saját értékét (hülye buzi, ugyebár), mert akkor legalább a miért nem fogja kínozni. Lehet, hogy ki tudja provokálni, hogy Lily azonnal kidobja, amint meglátja (meg is rökönyödik), és akkor a begyöpösödött vénasszony tehet róla, hogy tönkrement a kapcsolatuk.

Csakhogy ilyesmiről szó sincs. A tánctanfolyamnak vége szakad, de a barátságnak nem. Michael az elején cinikusan mondja a szép, de giccses kilátásra: sentimento naplemento. Ezzel kifejezve enyhe undorát az öreges, konzervatív életmóddal kapcsolatban.

A végén viszont már mást jelentenek ezek a vicceskedő szavak: mégsem úgy lesz vége az életüknek, hogy már semmi jó nem történik velük. Mert a legjobb igazából most jött el, a barátságuk.

Igen, csöpögős ez a befejezés. Eleinte ez is bosszantott, de miért ne lehetne akár így? Elvégre a barátság magától értődő dolog.

Értékelés: 10/10

Info: www.hathethattanc.hu