Tegnap az Intersparban tologattam a kocsimat, amikor hirtelen egy ismerős arcot pillantottam meg. Öt éven át osztálytársak voltunk, sőt a legtöbb reggelen együtt is mentünk iskolába, mert közel laktunk egymáshoz. Ehhez képest négy éve nem láttam.

Barátnők voltunk, nem a legközelebbiek, de azért elég jók. Én kifejezetten kedveltem. Pont azért, amiért sokan az osztályban nem. Kissé morcos volt mindig, nem az a folyton vigyorgó tejbetök. Mindig is szerettem a kritikus embereket. Ebben a képmutató világban elég ritka, hogy valaki kimondja, ha nem tetszik neki. És ő ilyen volt. Hozzáteszem, ő arccal, névvel tette mindezt, nem mint a neten császkáló, bátor megmondemberek.

Aztán a barátság nem nagyon élte túl a gimnáziumot. Nem hibáztatom érte. Az érettségi utáni idők válságosak voltak. Folyamatosan éreztem a széthullás rémét a nyomunkba loholni, vezéráldozat is volt, pár valóban szétszéledtek. Köztük ő is. De nem perben, haragban váltak szét az útjaink, egyszerűen nem jött többet. Aztán már nem is hívtuk.

Tegnap a férjével vásároltak. Tudtam, hogy férjhez ment, de persze fogalmam sem volt, kihez. Nem sokat változott, talán kicsit kerekdedebb lett az arca. Férje valamivel idősebb, köpcös, kopaszodó alak. Egykori barátnőm a tőle nem idegen ellentmondást nehezen tűrő stílusban utasította a férfit valaminek a megvételére, persze kérdés formájában. Sosem volt udvariatlan, és ne is úgy képzelje el az őt nem ismerő olvasó a szeméyét, mint valami zsarnokét. A határozottság, a dominancia nem jelent basáskodást. Csak nőknél furcsállják néha.
Másrészt arra gondoltam, hogy ez egy működő kapcsolat. A férjet láthatóan csöppet sem zavarta, hogy megmondják neki, mit vegyen.

Első összetalálkozásunkkor mire levegőt vettem a köszönéshez, ő már tovafutott. Gondoltam, nem baj, nem keresem, de ha megint összefutunk, akkor majd köszönök. A felvágottaknál újra szembejöttek. Megint túl gyorsan. Harmadszorra már csak messzebbről láttam őket, meg sem próbáltam köszönni.
Nem tudom, hogy szándékosan nem vett észre, vagy véletlenül. De igazából mindegy is. Én sem szeretem az ilyen véletlen összefutásokat. A kötelező small talktól feláll a toll a hátamon. Sajnos vele már nem tudnék őszintén beszélgetni, akkor meg minek. A lényeget, hogy férjnél van, egészséges stb., látom.
Velem meg úgysem nagyon történt semmi, amit egy ilyen villámbeszélgetésen érdemes lenne elmondani.

Dolgozom, igen. Ahogy írtam, a külső szemlélő számára ez a munka nem a világ közepe. Amiért én szeretem, azt nem lehet a bajor rozskenyér és a friss sütemények között elmondani. Hogy megváltozott az életem, az önbecsülésem, a szemléletem, mióta végre olyan munkám van, amit szeretek.

Férjnél nem vagyok, sőt. Itt egyébként vége is szakadt volna annak az esetleges, parányi érdeklődésnek, amellyel felém fordult volna. Neki mindig is az volt az álma, hogy legyen valakije, aki a tenyerén hordozza. A gimnázium alatt ez nem jött össze, pedig összejöhetett volna, de akkor még finnyásabb volt a lány. Ma asszonyként, úgy látszik, belátta, a külső annyira mégsem fontos. (Pedig az én akkori legjobb barátom tényleg szerette, bármilyen furcsa is ilyet egy kamasz fiúról mondani. Nem véletlenül volt a legjobb barátom...)
Szóval egyből lúzernek nézett volna, amiért én még nem "fogtam" magamnak valakit. Régebben azt gondoltam, sosem fogom ezt a szemléletet érteni, ma már inkább úgy vagyok vele, kb. ugyanannyi érv szól a házasság ellen, mint mellette. Vagyis a kérdés nem is az, hogy férjhez megy-e az ember, hanem hogy kihez.

Gyerekem nincs (és nem is lesz, de ez megint nem a tejespult fölé való gondolat), ellenben van kutyám. De sajnos ő már a régieket sem szerette túlzottan, ez nem hatotta volna meg.

Blogot írok. Na fene! Nem hiszem, hogy blogokat olvas. Újságot se olvasott soha régebben.

Mi van a ... legjobb barátommal, az Ofővel, X-szel, Y-nal, az öcsémmel stb.? Jól vannak, köszönjük szépen! Hogy egykori osztályfőnököm mit csinál éppen, túlzottan nem érdekel. Az iskola idején elismertem a munkáját, a kitartását. Azóta valahogy azt éreztem rajta mindig, hogy ő nagyon nem kedvel engem, nagyon nem kíváncsi rám. Hát akkor én se rá.
A legjobb barátom sorsa engem is érdekelne, de senki sem tud róla semmit. Próbáltam vele normalizálni a kapcsolatot a Nagy Összeveszés után (melynek az én oldalamon mai történetünk hőse is benne volt), de ő úgy látszik nem akarta. Már ennek felismerése óta is közel hat év telt el. Most már tényleg csak érdekelne sztoriszinten. Sokáig azt híreszteltem, az ő trónja üresen áll az idők végezetéig. Mások más trónokon ülhetnek, de ő és az első, igazi nagy barátság emléke eleven lesz a mindennapokban is. De az idő megállíthatatlanul telik, az emlékek halványulnak. Ő marad az első, a nagy, de a trónja ma már egy kis sámli, valahol a pitvarban.

Eléggé fölkavarta az állóvizet bennem ez a találkozás. Sem boldogabb, sem szomorúbb nem lettem általa, csak ilyenkor mindig tudatosul bennem, az idő tényleg telik.

Egyszer azt mondta nekem, hogy túl szigorú vagyok. Az emberekkel és saját magammal is. Ne legyek, tanácsolta akkor. Azóta is időnként eszembe jut ez. Fogalmam sincs, mire gondolhatott, amikor úgy vélte, túl szigorú vagyok magamhoz.