Olvasom a Magyar Narancs blogokról szóló cikkét. Az a fő bajuk, hogy a bloggerek névtelenek. Hogy nincsenek rendezve a jogi - felelősségi viszonyok a blogszférában. Vagyis bárki bármit leírhat a saját blogjában, és ezért mégcsak felelősségre sem lehet vonni, hiszen a nicknévhez bárki tartozhatsz, sok, Magyarországon a legtöbb esetben, lenyomozhatatlan, hogy ki van mögötte. Sajnos azonban nem igazán jutottak semmire sem  a riport elkészítésének végére. A Blogtér és a blog.hu illetékesei is elmondták a magukét, amit mindenki tud. Hogy a Rendszerazdák sem tudják, ki kicsoda. Ha bejelentés érkezik, akkor e-mailben figyelmeztetnek; ha kell, be is avatkoznak.

Aztán sajtójogi kérdések következtek. Sajtóterméknek számít-e a blog? Helyreigazításra kötelezhető-e az online újság?
A szokásjogban mindkettőre van példa. Úgy tűnik, az elavult tudású bíróságok a nagy olvasottságú "lapokat" kötelezik, a kisebbeket nem.

Amerikában állítólag egyre többen vállalják föl valódi kilétüket, míg Dél-Koreában mindez már kötelező is. Magyrországon viszont, ahol a besúgásnak, a feljelentgetésnek "szép" hagyománya már hosszú ideje virágzik, nem valószínű szerintem, hogy a bloggerek tömegesen bújnának elő a webes rejtekhelyükről. Miért is tennék? Miért is kellene így tenniük? Nem az a fontos ugyanis, főleg egy "civil" blogger esetén, hogy ki írja a szöveget, hanem hogy mit ír. A blogger személye nem túl fontos, másrészt a blog műfajának egyik lényege, hogy a szerzője maga szabályozhatja, mennyit akar önmagából megmutatni. Ennek a jognak az elvitatása a műfaj meg nem értésére utal.

Miért kellene szerintük ismerni az egyes szerzők személyazonosságát? Természetesen a névtelenséggel való visszaélések miatt. Azokról az esetekről van szó, amelyekben egy harmadik személyt kár ér. Adatait publikálták, így tudta nélkül  kiszolgáltatták, hogy egy példát mondjak. Ennek helytelensége minden normális ember számára nyilvánvaló, de az ilyen eset kirívó, és megakadályozásában nem a megtorlás a fő cél. Hanem a jogsérelem gyors megszüntetése. Nyilván törekszenek rá, de sajnos az internet egyik általános, blogoktól független tulajdonsága, hogy az információk mennyisége és terjedésük sebessége sajnos emberi léptékkel nehezen kezelhető. Vagyis nincs olyan rendszer, amelyben egyszerre lehetne több ezer blogot monitorozni úgy, hogy az ne venné el a blogok nagy előnyét, az aktualitást. Arról az hatalmas emberi erőforrás-tömegről nem is beszélve, amelyre szükség lenne, mert jelenleg nincs olyan mesterséges intelligencia, amely a becsületsértéseket, valótlan-gyanús állításokat kiszűrné. És ha mégis lenne ennyi 24 órás szolgálatban dolgozó ember vagy egy szuperszerver, akkor is ott a kérdés, milyen alapon cenzuráznak. (Régi fórumozók ismerik azokat a kezdetleges szűrőket, ahol pl. a hülye szót automatikusan moderálta a rendszer, de ha az ember beleütött egy szóközt, akkor nyugodtan kimehetett a dolog. Arról nem is beszélve, hogy ez a rendszer a kontextus fogalmát teljesen figyelmen kívül hagyta, holott az a lényeg.)

Vagyis a dilemma megint az, hogy melyik irányba érdemes menni? A tanár folyton azzal a pár hülyével foglalkozzék, akikkel csak a baj van, és ezzel közvetve a jókat is büntesse, vagy egyszerűen hagyja figyelmen kívül a rendetlenkedőket, és azoknak szentelje a figyelmét, akik megérdemlik.

Mert mi, rendes, a szabályokat betartó bloggerek vagyunk többen. Minden korlátozás valójában minket is büntet, csak éppen jogtalanul. Magamról biztosan állíthatom, hogy nem írnék blogot, ha a valódi nevemmel kellene tennem. Nem azért, mert nem vállalom a véleményemet, aki személyesen ismer, az tudja, ezeket a nézeteket vallom XY-ként is, nemcsak Reckl Amálként. Csak éppen semmi kedvem ahhoz, hogy a személyem prédája legyen mindenféle netes útonállóknak. Mert az nyilvánvaló, hogy a  h ü l y e  hozzászólók nem viselkednének így, ha nekik is saját névvel kellene leírniuk a gondolataikat. Mégis elég, ha csak egy ténylegesen őrült van közöttük... Paranoiás vagyok, tudom, de sajnos ezt sem lehet kizárni. (Arról nem is beszélve, hogy hogyan lehetne hiteltérdemlően igazolni a blogszférában a személyazonosságot. Netán kihelyeznek valakit a rendőrségtől minden szolgáltatóhoz? Ha lesz kiskapu, /Hogyne lenne?/ megint azok járnak rosszul, akik tisztességesek.)

Tessék végre megérteni, a blog sajátos műfaj! A helyén kell kezelni. Egyik blog sem tekinthető autentikus hírforrásnak. Akár a miniszterelnök írja, akár Perez Hilton, akár én, ezek csak vélemények. Hiába tudjuk pontosan, ki írja, akkor is csak napló, vagyis szubjektív. Nem alkalmas elsődleges hírforrásnak. Illetve pontosan annyira az, amennyire a szomszéd néni, a boltos, a főnök titkárnője... Aki ezt nem érti, ne írjon róla cikket!

Sosem gondoltam volna, hogy ez pont a Mancsot fogja zavarni, pont ők akarnak ezzel a kérdéssel foglalkozni. Amikor még rendszeresen olvastam a lapot, akkor a sajtó - és véleményszabadság elszánt harcosai voltak. Most azt próbálták körüljárni, ez a szövegből kiviláglik, hogyan lehetne a blogolással természetesen együttjáró szabadszájúságot fékezni. A rossz hírem az, hogy nem kell. Mást jelentett a sajtószabadság tíz éve, amikor a Postabank sajtóbirodalom szétrobbantása miatt a Fidesszel akkor már nagyon nem szimpatizáló Magyar Narancsot igyekeztek ellehetetleníteni. És mást jelent ma.

A blogolás ugyanis - függetlenül a szerzők szándékától vagy a színvonaltól - nem újságírás. Ezért a klasszikus sajtójog nem alkalmazható rá, ennek - ahogy a cikk is rámutat - technikai akadályai is vannak. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, merre megy tovább ez a "mozgalom". Gyanítom, egyre jobban szabályozzák majd a tevékenységünket. Nem lepne meg, mindig lesznek blogok, amelyek egyes politikusoknak "nem tetszenek". Ismerjük ezt a módit, a kis számú, de kirívó esetekre hivatkozva igyekeznek majd elhallgatatni, de legalábbis beszorítani a kellemetlenkedő bloggereket is a sarokba. A módszerről a Mancs tudna mesélni, ha még emlékszik.

És nyilván emlékszik. Egy ideig úgy tűnt, meg is szűnik a lap, és csak az országos összefogás mentette meg jó tíz éve. Még én is előfizettem annak idején, bár nagyon nem szokásom, szeretem újságosnál megvenni a lapokat. De akkor ez a tiltakozás olyan eszköze volt, amelyhez szívesen csatlakoztam, mert láttam értelmét. (Szemben például az elcsépelt tüntetősdivel.)
Egyébként én most is valami ilyesmit látok igazából a cikk hátterében. A nyomtatott sajtóra nehéz idők járnak, sajnos az újságolvasók és az internetet gyakran használók halmazának közös része elég nagy. Pláne mióta a nagyobb online hírportálok blogokkal is bővítették a szolgáltatásaikat, vannak hátrányban papíralapú versenytársaik. Nyilván bosszantó lehet egy igazi újságíró, publicista számára, hogy hiába ír valószínűleg jobban, mint sok blogger, hiába vállalja a felelősséget a munkájáért, hiába tartja be a szabályokat, egyes, népszerű blogok amatőr szerzőit sokkal többen olvassák, mint őt. A blogger - noha nem újságíró - mégis konkurencia.

Hasonló folyamat ez, mint a nagy lemezcégek ádáz küzdelme a letöltések ellen. Rontjuk a boltjukat, és ilyenkor a kézenfekvő út természetesen a jogon keresztül visz. Be kell minket feketíteni, úgy kell beállítani a dolgokat, mintha a bloggerek azért lennének névtelenek, mert valami "rosszat" akarnak elkövetni. De amíg az illegális letöltés (vagyis pontosabban a megosztás) valóban lopás, addig a bloggerek piacra "pofátlankodása" nem az. De sebaj, mert, ugye, illegális az, amit azzá nyilvánítanak. Ez a cikk pedig a névtelenség fonalán haladva ezt pedzegeti.

Szóval a printmédiának kissé savanyú a szőlő, vagyis inkább a narancs. Nem baj, nem őrölnek olyan gyorsan a jogalkotás malmai, lesz még időnk blogolni. Egyelőre inkognitóban.

Az említett cikk a Magyar Narancs XXI. évf. 6. számában olvasható, Ködös viszonyok címen.