Porrá - filmkritika

Már tizenéves koromban megfogalmaztam, hogy az igazán jó vicc az, amely más tálalásban megríkatna. Na, ez a film olyan pontossággal bizonyítja ezt a tételt, hogy akár a matematika érettségin is föl lehetne adni. A téma ugyanis a gyász, illetve még közelebbről: az elviselhetetlen gyász, a hónapokig elhúzódó tagadás. Mégis régen nevetett ennyit a közönség egy vetítésen, mint a Porrán.

Az elsőfilmes Shawn Snyder forgatókönyvének a titka, hogy a legsúlyosabb élethelyzeteket is felemelően mutatja be. Kötéltánc ez. A Porrá lehetne egy éjsötét film is, amely semmi jó érzést nem ad az embernek: két szerencsétlen ember megismerkedik egymás sorsával. Egyikük nem birkózik meg felesége halálával, a másiknak meg úgy általában semmi sincs igazán rendben az életével. Az egyik körül elvileg ott van zárt közössége, a haszidok, mégis egyedül marad az érzéseivel. A másik eleve nem is tartozik sehová.

Találkozásuk valószínűtlen, barátságuk lehetetlen, mégis fölismerik egymásban - tán első látásra - a rokonlelket a meg nem értettségben. A tanár végre kap valakit nagyon érdekel a tudása, aki mohón követeli, hogy egy témát - a test bomlását - szó szerint szőröstül-bőröstül ismertesse meg vele. A mély hitű zsidó pedig olyan válaszokra vár, amelyeket a közösségén belül biztosan nem találhat meg, mert bűnös dolog ilyet firtatni.

Az illegális együttműködés során több egészen bizarr, ám nagyon humoros kalandon esik át ez a furcsa páros, végig az enyészet nyomában osonnak. Titkos kísérletek zajlanak disznókkal az erdőben éjszaka, ami, mondani sem kell, nem éppen kóser. Nappal sem sokkal jobb a helyzet: a haszid kántor családja, barátai és rabbija is aggódik furcsa viselkedése miatt. Hiába beszélnek a lelkére, csak jobban bezárkózik, még szintén gyászoló fiai előtt is.

A biológiatanár az egyetlen, aki segíthet, de nem olyan teleologikus módon, ahogy egy vallásos ember egy tudóstól várja, hanem úgy, hogy ez az idegen gój az egyetlen ember, akinek nem kell megfelelnie. Aki előtt a gyász fázisait szabadon megélheti. Vele szemben nem egy közösség tagja, akit megtart a közösség, de korlátoz is, hanem egy individuum, akinél a gyászmunka tovább tart, mint amennyit a hagyomány engedélyez. A biológiatanár meg végre hasznos lehet, fontos valaki életében.

A film klasszikus humorforrásokra épül: különböző kultúrák összetalálkozására, ütközésére, a fekete humorra, a biológiatanár pancserkodására. Ám ezekből sajátos elegyű helyzetkomikumokat hoz létre. Mindezt parádés párbeszédekkel, végig nagyon hangulatos zenével és jó színészi játékkal. A történetmesélést végig áthatja valami nagyon pozitív energia és humanizmus.

Azon mosolyogtam magamban, hogy a tanárnak azért kell rendszeresen jézusomoznia, mert így emlékeztetnek arra, hogy ő semmiképp sem az amerikai filmek klasszikus nem vallásos zsidó figurája. Pedig eléggé olyan, sok am hórec van benne. Nem tudom, ebben mennyi a szándékosság, de akár egy igen mélyebb rétegben ható poénnak is elfér egy sematikus vígjáték-zsidó és egy szinte dokumentarista igénnyel megrajzolt igazi egymás mellé állítása.

Bár habkönnyűnek sehol sem nevezhető ez a sötét tónusú vígjáték, nem győzöm hangsúlyozni, milyen jó érzékkel könnyítették meg a kemény témát. Semmi sem támasztja ezt jobban alá, mint az, hogy párszor megbomlik ez az egyensúly. Különösen a film második felében. Egy igazi funkciót nem hordozó jelenetben a haszid kántor kiviszi a kiskamasz fiait csónakázni például, de ebben semmi emelkedett sincs, csak nyomasztó, szinte fájdalmas az egész jelenet. Ugyanígy nehezen kezdtem bármit is a film befejezésével. Ez a korábbi bravúrokhoz képest túl drámai, túl erős. Kár érte. Mert egyébként a Porrá az egyik legjobb fekete komédia lehetne, amelyet az utóbbi időben láttam.