Mennyire szakadhat el a rendező a darabtól? Ezen gondolkodtam, miközben az Alföldi Róbert rendezte Chicagót néztem az Átriumban. Amit láttam, annak sem az eredeti darabhoz, de még a musical műfajához sem volt sok köze. Ez a Chicago ugyanis színpadra vitt vitairat a mai közállapotokról.

Sajnálatos azonban, hogy a rendező nem hideg fejjel csavarja ki ezt a kacér szatírát, hanem a saját dühét játszatja el a szereplőkkel a színpadon. A lóláb nem is lógna ki, hiszen az agresszió az eredeti történetben is fontos stíluselem, ha nem lenne néhány túl nyilvánvaló utalás.

A hangulat végig felfokozott, a fő nőalakok saját bevallásuk szerint is hirtelen felindulásból öltek. Látszólag legalábbis. Minden tettesnek megvan a maga kis története, és mindegyik a túlcsorduló pohárról szól. Minden tett mögött hosszú sora áll az előzményeknek. A darabnak az egyik legjobb része a Cellatangó. Az eredeti dramaturgia szerint a néző itt válik cinkossá, ez a pompásan megírt frivol dal csábítja át az embert a gyilkos nők oldalára. Ezek a nők szexik, menők és gátlástalanok. Miattuk működik a darab.

Alföldi női vádlottjai nem többnejű, hűtlen mormonokra panaszkodnak. Ők mai, magyar történetek mesélnek el egy perces vallomásaikban. Elnyomásról, lelki terrorról és anyai ösztönökről hallunk. Itt nincs csábítás, csak nyers erőszak és őrület. Ezeket az emberi roncsokat nem irigyeljük a lazaságuk vagy ravaszságuk miatt, hanem sajnáljuk.

Ez az előadás is itt fordul át. Ha eddig kicsit is szimpatizáltunk volna a főszereplővel, ez itt eloszlik. Roxy szenvedéstörténete - vagyis, hogy nem sikerült bárénekesnőként befutnia - nem összemérhető rabtársaiéval. Neki amúgy rendes férje van, lehetne rendes élete. Csak épp nem elégszik meg ezzel. Nem azért öli meg a revü ügyintézőjét, mert az a gyerekét sodorja például életveszélybe, hanem, mert kiderül, hogy a szexuális szolgáltatásért, amelyet előtte két perccel nyújtott az üdvöske, nem kapja meg a belengetett jutalmat, vagyis a szólószámot a lebujban.

Ez még annál is sokkal kevesebb, mint a másik főszereplő indítéka. Ő féltékenységből ölte meg a férjét és saját húgát. Minden kegyetlensége és megbocsájthatatlansága ellenére emberibb dráma, mint egy a szereposztó díványnak látszó tárgyon megbicsaklott karrier. A féltékeny Velma Kelly az igazi drámai hőse ennek az előadásnak, neki jut az igazi mélység. Ő soha sem szabadul meg a bűnbánattól. Durvasága, vadsága pajzs, senki sem kerülhet hozzá többé közel azután, hogy megölte a legközelebbi embereket, a családját.

Nem véletlen, hogy a börtöntársulatból Roxy a legeladhatóbb a bulvársajtóban. Szinte a sok hasonló macát felmentető ügyvéd is undorodik ennyi ürességtől és gátlástalanságtól. De azt is tudja, ebben van csak igazán pénz. Az ügyvéd machinációi Alföldinél is a sajtó sajátos értékrendjének és szenzációhajhászásának ábrázolását szolgálják. A hivatalos kommunikáció szerint éppen a hírnév múlandósága, a média felszínessége a darab témája, ugye...
Kiváló ellentét a színpadon az egyetlen ártatlan ember: a tisztességes, jólelkű férj. Végig szerencsétlenkedik, elhisz mindent, vagy legalábbis úgy csinál. Amikor nála betelik a pohár, viszont nem fordít fegyvert mások ellen. Szívbemarkoló látni, ahogyan ennek a csetlő-botló hülyének a drámája beteljesedik.

A musical mint műfaj az utóbbi években sikersztori a Pesti Brodway-n. Nagy múltú színházak, sőt, sportcsarnokok hozzák az újabbnál újabb világsikereket, és a közönség imádja ezeket a sablonos, csili-vili és méregdrága előadásokat. Alföldi és csapata úgy ad ennek fricskát, hogy felemásan néz ki az egész musicalnek: a jelmezek és a sminkek, hajak igen, a díszlet viszont minimalista. Ezek a börtönrácsok rúdtáncra is alkalmasak, de igazából csak tarka ledekkel fölcicomázott csövek. Ha valakit túlságosan magukkal ragadnának a Chicago dögös jazz-számai, Alföldi beküldi a műsorvezetőt, aki esetlen, szószátyár, és túl jólfésült. Amatőr és civil, milyen más is lenne egy csepeli művház igazgatónője, aki majd ingyen bemondja a félplaybackelő musicalsztárokat? Aprópénzre váltás, bóvli, remek.

Kevésbé lelkesítő, hogy ilyen izgalmas, átgondolt interpretációk és mély alakítások mellett a rendező szerint szükség volt aktuálpolitikai üzeneteket is belecsempészni a darabba. Értjük beszólások és Szózat nélkül is, a világszerte hatalomra kerülő rettenetes vezetőkről elsősorban a szavazók tehetnek. Azok az emberek, akik elnézik a szörnyű házasságokat; akik maguk is korruptak; akik veszik, olvassák és hiszik a bulvárnak nevezett baromságokat; akik a tisztességes embert lúzernek nézik; akik ízlés híján bármilyen színes-szagos vacaknak tapsolnak.

Ha Alföldi Róbert nem ennyire dühös, talán nem piszkítja össze saját kiváló koncepcióját direkt beszólásokkal. Az előadás így is első osztályú, az egyik legjobb, amit valaha láttam. mi lehetett volna belőle kicsit több higgadtsággal?