Már az is érdekes megállapítás volt, amikor a testvérem a legutóbbi operalátogatásunk után a Tannhäusert a protestáns Don Giovanninak nevezte. Kerestem ezt a megközelítést, de nem találtam a nyomát.  Pedig lényegében ugyanaz a történet: az erkölcstelen emberre lesújt a büntetés. Erkölcstelensége nem csupán a paráznaság, hanem mindenféle egyéb aljasság.
Ebbe a sorba beilleszthető Berg Luluja is. A XX. század Don Juanja ugyanis ez a nő.

A Don könnyelmű élvhajhászásában nem csak házasságokat tesz tönkre, és nőket becstelenít meg, de végül egyik szeretőjének apját is megöli párbajban.

Tannhäuser szemére ilyen bűncselekményt nem lehet hányni. Ő "csak" a hűtlenség szobra. Amikor Vénusz szeretőjének szegődik, nemcsak kedvesének fordít hátat, de barátait és hazáját is hátrahagyja. Amikor pedig visszatér - a darab sejteti, nem volt szép a búcsú - megsért mindenkit, pedig valódi szeretettel fogadják. Még a rivális minesängerek is elismerik, Tannhäuser a legnagyobb közöttük. A kedvéért még dalnokversenyt is kiírnak, de ő fittyet hány a szabályokra és a szokásokra. Ezzel mindenkit felháborít és megsért.

De amíg a Don nem él a bűnbocsánat lehetőségével, és még a színpadon, a közönség szeme láttára elkárhozik, Tannhäuser elzarándokolhat Rómába. Ott ugyan a pápa megtagadja a feloldozást, végül mégis megmenekül a lelke. Köszönhetően kedvese kitartó imádkozásának. Amit a pápa nem tudott (vagyis inkább akart) elintézni, azt a tiszta lány kitartó imádsága elérte. Ennek ára persze saját halála volt. Ebbe pedig Tannhäuser is belehal.
De az, hogy egy egyszerű halandó imádságát közvetlenül meghallgatja az ég,míg az egyház első embere tehetetlen, egyértelműen protestáns gondolat.
A Don körüli emberek csak bosszúvágyból szerveződnek közösséggé, a thüringiai fejedelem udvara valódi közösség, melynek saját belső szabályrendszere van. A Don egyes emberek érdekeit sérti meg, akik aztán ezekből a kis sérelmekből hozzák meg a nagy, általános ítéletet. Tannhäuser mindenekelőtt saját közegét dúlja föl, ebből keletkezik aztán minden más fájdalom. Nem csupán a költészetben vét a lovagiasság eszménye ellen - ezzel csak a dalverseny lelkes közönségénél okoz botrányt. De a "szeretteit" azzal sebzi meg igazán, hogy nem csupán énekel az érzéki szerelemről, de hosszasan gyakorolta a Venusberg barlangjában is.

Berg Luluja ezekhez képest már az istentelen XX. század remekműve. A kacér Lulu ugyanazt az utat járja be, mint Tann Giovanni. Szexuális vonzerejének köszönhetően bárkit képes az ujja köré csavarni. De ami már megvan, az sosem elég. Pedig - akárcsak férfi előképeinek - neki is elég lenne egyetlen egyszer, gyakorlatilag bármikor, a választása mellett kitartani. Mohósága viszi őt is a pusztulásba. Kárhozatról az ő esetében nincs szó. A Nagy Férfiakat minimum egy vészjósló kísértet ragadja el, vagy éppen Szűz Mária kegyelméből hagyhatják el ezt a világot. Lulut, az akkorra már utcalánnyá zülött everybody's darlingot, Hasfelmetsző Jack nyírja ki. Tipikus XX. századi és tipikus női sors. Ezekhez már Istennek semmi köze sincsen.
Pedig Lulu szintetizálja magában a korábbiakat. Ő maga az a kísértet, aki legalább belátásra akarná bírni. Ennek hangsúlyozására az általunk látott előadásban külön pantomimes játszotta Lulu lelkét, illetve korhűbb kifejezéssel: tudatalattiját.
És ő Szűz Mária is. Az ateisták Szűz Máriája, aki valójában soha sem találkozott Gábriel arkangyallal, de mégis képes vőlegényével elhitetni, hogy szeplőtelenül esett teherbe még esküvőjük előtt.
Lulu és aktuális férje akkor megy végleg tönkre anyagilag, amikor a Jungfrau részvények, amelyekbe teljes vagyonukat fektették, elértéketelenedik. Onnan már csak a prostitúció a perspektíva.

Lulu azonban nem kispályás, körülötte legalább olyan hatékonyan hullanak csodálói, mint valami rókatündér körül. Első férje szívrohamot kap, amikor rajtakapja Lulut a festővel.
De a festő sem jár jobban. Lulu múltjával képtelen kibékülni, és öngyilkos lesz. Amikor végre eléri Lulu a célját, és annak a férfinak a felesége lehet, akit szeret, féltékenységi dráma közepette lelövi azt is. Annyira szánalmas: harmadik férje köztiszteletben álló, gazdag és rendes ember, aki ha nagy nehezen is, de fölvállalja a kapcsolatukat; szeretik is egymást, de Lulunak ez nem elég. Inkább kokettál mindenféle furcsa alakkal: a múltjából valami vénemberrel, egy leszbikus grófnővel, egy iskolásfiúval és még egy kiöregedett akrobatát is összeszed valahol.
Persze nem ezek a jöttmentek fájnak igazán, hanem az, hogy fia is a rajongótábor tagja. De nemcsak Lulura féltékeny, hanem fiát is félti a nőtől. Sajnos megmenti nem tudja.

Lulu már csak a világi igazságszolgáltatással néz szembe, börtönbe is kerül, sőt, kolerával is megfertőzteti magát, mert a kórházból könnyebb megszökni. Ez legendás szépségének nem tesz jót, de nem számít, mert követői úgyis egytől-egyig őrültek. Ők semmilyen közösséget nem alkotnak. Lulu pedig akármit megtehet velük, nem követelik a büntetését, hanem az utolsó percig azon fáradoznak, hogy segítsenek neki. Nagy kritika ez az individualista, szabad, modern embernek. Ezeket az embereket semmi sem kötelezi hűségre - mint mondjuk Tannhäuser kedvesét a lovagi eszmény hölgyekre vonatkozó passzusai - mégis kitartanak a romlott nőszemély mellett. Mennyivel szabadabb Tannhäuser Erzsébete, aki valójában nem csalfa szerelméhez hűséges, hanem elveihez. A lelki üdvösségért imádkozik, és ezért meg is hal. De Tannhäuser személye már nem kívánatos.

A Lulu elsőrangú előadás volt. Nagyon tartottam életem első modern operájától: a túlzott elvontságtól és főleg a dodekafóniától. De egy percig sem unatkoztam, és a kissé furcsa, dallamtalan zene sem zavart. A modern operáról az az első benyomásom, hogy előadásközpontú, a teljes élményre koncentrál, a zene nem uralkodik mindenek felett. A tegnap látott előadás nemcsak zenés dráma volt, hanem mozdulatművészet, festészet, akcióművészet és persze mindenekelőtt elsőosztályú színjátszás.

A Tannhäuserhez képest ez volt a fő kontraszt. Az nem különösebben érdekes, hogy a Wagner opera egy 38 éve bemutatott produkció újraszínrevitele volt. Teljesen hagyományos, szinte epikus történetmesélés. Minden korhű, semmi átvitt értelem, még az idősebb nézőknek sem mehetett föl a vérnyomása az amúgy erotikusnak szánt balett-prológustól, olyan kis finoman ábrázolták az venusbergi orgiát.
A fő eltérés a két címszereplő között mutatkozott meg. Számomra szinte élvezhetetlenné tette a Tannhäusert, hogy ezt a végtelen vonzerejű férfiút erre teljesen alkalmatlan énekesnek adták. Hiába láttunk a többiektől nagy alakításokat, kicsit mintha megkönnyítette volna a Tannhäuser viselt dolgai miatti szégyenkezést az a kínos érzés, amit ennek az antiszínésznek vánszorgása okozott.

Ezzel szemben - és itt most le is írom a művésznő nevét - Marlis Petersen átlényegülése ritka különlegesség. Bár ezzel a metroplitanes előadással elbúcsúzik a szereptől - ez volt a tizenegyedik produkció, amelyben eljátszotta - még sokáig az ő Luluja lesz az etalon.