Gerendás Péter búcsúlevele szívbemarkoló és húsbavágó egyszerre. Elkeseredésében viszont elég sokat csúsztat benne, félremagyarázza a dolgokat sajnos. Továbbá elég jól rávilágítanak szavai arra a tévedésre, amelyben a magyar zenészek többsége él.

A gitáros két fő okot nevezett meg emigrálása kiváltójának: egyrészt szerinte "fasizálódik" az ország. Másrészt pedig saját boldogulása ellehetetlenült.
A két magyarázat jobban összefügg, mint Gerendás ezt talán gondolta.
Az az érthetetlen gyűlölet, amelyet ő is tapasztal néha akár a saját bőrén is, abból fakad, hogy más emberek is kilátástalannak ítélik meg a helyzetüket. A fasizálódás oka sosem valami önmagáért való téboly, a nácik nem a bokorban teremnek, hanem többnyire a saját sors irányíthatatlansága fölött érzett tehetetlen düh szüli az ordas eszméket. Nem mentség ez, csak magyarázat. Az a nő, aki Gerendást lepatkányozta ismeretlenül, hasonló dolgokat érezhetett talán a saját életében, mint amilyenekről később a zenész is beszámol.
A különbség csak annyi, hogy Gerendás leírja, mi nyomja a szívét, abból a nőből meg durván kiszakadt egy darab frusztráció, melyet ki tudja miért és mióta hordoz magában. Persze ez nagyon nem kis különbség.

Másrészt ott az irigység is. Gerendás Péter azon sopánkodik, hogy ő a második vonalba született, és onnan sosem léphetett az elsőbe. Sokaknak viszont a második vonal is maga lenne a Kánaán, sőt akármilyen vonalhoz tartozni is csak álom.
Ha Gerendás fasizálódást emleget, hát jobb, ha tudja, a nagy gazdasági világválság utáni, klasszikus fasizálódás egyik fő hajtóereje is az irigység volt. Az az irigység, amelyet az emberek képzelt privilegizált helyzet miatt éreztek. Bár a terminológia a régi, ma elsősorban a médiából ismert emberekről képzelnek mindenféléket. Akiket a tévében mutogatnak, azok sikeresek, és ma aztán végképp nem választható el a sikertől a gazdagság, és az ezzel járó megbecsültség és szabadság, gondolják sokan.
A Gerendás-féle megvetett második vonal is olyan közismertséget jelent, amelyet ez a gyűlölködő nő összekötött  a sikerességgel.
Pedig Gerendás Péter hasonló irigységgel tekint a kereskedelmi tévék által kitermelt sztárocskákra, akiket azért ő sem átall selejtnek nevezni...

A zenészeket még ma is igen nagyra becsülik a magyar társadalomban. Pont ezért van a szakma tönkretételével vádolt tehetségkutatóknak ekkora piaca. Ezért teszi ki magát még mindig évente többezer üdvöske annak a rizikónak is akár, hogy egy ország nevet rajta, vagy utálja, mert az előadóművészetben még mindig sokkal több boldogulási lehetőséget lát, mint valamilyen ún. civil hivatásban.

Éppen Gerendás Péter története bizonyítja, hogy ez mennyire nem igaz. Amíg a zenészszakma le nem számol azzal a mítosszal, hogy a színpad, és főleg a képernyő sérthetetlenné tesz, addig egyrészt mindig fennáll majd az irigyek gyűlölködése.
Másrészt pedig a médiának hála újabb és újabb tömegek menekülnek a reflektorfénybe, ahol pár dicsőséges (?) perc után béna haknik jutnak, ahonnan viszont kiszorítják a többieket.
Amíg ez csak Irigy Hónaljmirigy kaliberű "művészeket" érint, mérsékelten sajnálom; amikor egy Gerendás Péternek kell emiatt az emigrációt fontolgatnia, akkor valami nincs rendjén.
Mivel a média a mítosz szétoszlatásában ellenérdekelt fél (láttuk ősszel az X Faktorban, mi történik, ha nem jelentkezik elég tehetség), a zenészek dolga lenne felnyitni a szemeket végre.

Apropó béna haknik! Gerendás levelének legkellemetlenebb része, amikor undorodva mesél azokról a céges rendezvényekről, ahol jobb híján dolgozott. Ez az a pont, ahol kiderül, maga Gerendás, aki mögött azért több évtized zenélés áll, is elhiszi, a zenész az valami felsőbb kaszt tagja.
Hát, hogy jön ahhoz a sok jól öltözött asszonyság meg uraság, hogy esznek, amíg ő előad?
Noha nem kérdőjelezem meg, jobban esik az a tisztelet, ha figyelnek az emberre zenélés közben, azért mióta létezik hivatásszerű zenélés, ez megszokott. A hatalmasok mindig megfizettek előadóművészeket, akik ebből éltek. Amíg nem torzultak el az arányok a túlfizetett sztárok miatt, nem nagyon volt olyan zenész, akinek ne kellett volna néha ilyen méltatlanabb munkákat is elvállalnia.
Ideális esetben aztán mindig akadt olyan örömzenélés, ahol az ember találkozhatott igazi közönségével. Ott kárpótolódik, feltöltődik a művész. Hogy aztán újult erővel keresse meg azt a pénzt, amelyből fenntartja magát.

Sajnálom, hogy Gerendás Péter így érez, és nem lát más kiutat, minthogy ötvenhét (!) évesen elmenjen az országból. Sok ember - olyanok, akiket legalább annyi teher nyom, mint Gerendást, csak mivel nem ismertek, nem kap nagy nyilvánosságot döntésük - gondolkodik hasonlóan.
Maga Gerendás sem tudja még pontosan, hogyan tovább. Ami nem éppen biztató jel. Talán célszerű lenne alaposabban kigondolni a folytatást, mielőtt nekivág családostul a nagyvilágnak. Tartok tőle, hogy külföldön - ahol szerintem semelyik vonalhoz nem tartozik egyelőre, nem ismerik ugyanis - se nagyon esik le más meló, mint étkező emberek szórakoztatása. De talán jobban megfizetik. Legyen így!