Természetesen szemüveg-ügyben is a széllel szemben foglaltam állást. Míg sokan kifejezetten nem szeretik a szemüveget, sőt, gyerekként tragédiának fogják föl, ha egyszercsak szükségük lesz rá, én titokban mindig szerettem volna egyet.

Ez a kívánságom négy éve aztán teljesült is. A munkahelyi látásvizsgálat eredményeképpen felírtak nekem egy nem éppen erős szemüveget. Azzal a megállapodással, hogy csak akkor vegyem föl, ha szükségem van rá. Tavaly tavaszig valóban főleg csak moziban és meccsnézésre vettem föl. Meg persze, ha valami okosságot kivetítettek a falra a prezentációkon. Mivel az ilyen jellegű eseményeken általában mint tolmács veszek részt, az U-alakú asztal a vászontól számított legtávolabbi pontján foglalok helyet, és nekem nem árt látni, mi van odaírva, biztonságból is fölveszem. A Power Point stílusú vetítések betűmérete ma sem jelent különösebb vizuális kihívást, ezért - be kell valljam - sokszor a szerep miatt is tettem föl.

A szemüveg konnotációi közül az első, ugye, az az előítélet, hogy az embernek a sok olvasástól romlik el a szeme. Így, aki szemüveges, az következésképpen nagyon okos, művelt és tájékozott. Főleg gyerekeknél ennek túl sok értelme nincsen. (Noha pont náluk tartja magát a legmakacsabban ez a prejudikáció.) Dehát nyilván innen eredeztethető a vonzódásom a szemüveg és a szemüvegesek irányában.

Nem csupán tárgyi fétisről van szó tehát, hanem a viselőkkel is szimpatizálok. A nagypapámon kívül nem nagyon emlékszem olyanra a korai, fogékony évekből, aki meghatározta volna a gondolataimat, és szemüveges is volt. A gimnáziumban aztán volt egy elég jó barátom, aki meghatározó attributumként hordta. Nagyon fiatalon már elég sok dioptriánál tartott. Engem csak egyszer ütöttek meg középiskolás éveim alatt. Az is ő volt, mert engem gyanúsított - alaptalanul - a szemüvege elrejtésével.
Nyilván nem a nyers erő nyűgözött le, de emlékezetes pillanat mégis ez. Ez volt az utolsó "verekedés", amelynek részese voltam. (Korábban egy rövid ideig, még az általános iskolában, belekeveredtem verekedésekbe. És meglepően kevésszer maradtam alul. /Borzasztó, hogy még mindig büszke vagyok erre kicsit./)
Mindenesetre az utolsó állati tett (Na, persze!) elkövetése és a konfliktust feloldó szemüveg előkerülésének egybeesése csak megerősítette azt az elképzelést, hogy a kulturáltság egyik fő szimbóluma a látásjavító eszköz. (Arról a tuadatallattira ható tapasztalásra, hogy a kis barátom is csak akkor vetemedett a pofonra, amikor nem volt rajta a szemüveg. Vagyis vademberré változott annak hiányában.
Sajátos logika ez, hiszen a háttérben inkább a felbosszantottság állt. Illetve az, hogy tényleg nem látott nélküle sokat. De ez nekem már tizenöt évesen is túl egyszerű gondolatmenet lett volna.)

Aztán itt van még a coming out is. Aki szemüveget visel, az fölvállalja a hendikepjét. Ma ugyanis már vannak alternatívák. Az első a kontaktlencse. Segítségével az éleslátás illúzióját tökéletesen fönn lehet tartani. De az a gondolat, hogy akárcsak egy olyan apróságot, mint maga a lencse, beletegyek a szemembe, elborzaszt. (Azóta olvastam, az igazi nehézség az eszköz eltávolítása.)
Amiért érdekelt volna, az a kilencvenes években divatossá vált színezett lencsék, melyekkel megváltoztatható a szemszín. De az ilyen magamfajta barnaszeműeknél sajnos nem leplezhető az eredeti, sötét árnyalat.
A műtétek is igen ijesztőek. Állítólag elég kényelmetlenek is. (És 0,8 dioptriánál nyomban haza is küldenének.)

Tavaly pánikszerűen kapaszkodtam a szemüvegembe, amikor egy gyógyszer mellékhatásaként másfél hétig kettős látásom volt. Életem egyik legrémisztőbb tapasztalata: az ember mindent lát, de valójában semmit. Persze megtanultam így is átmenni az úton (az egyik szememet csukva tartva), de nagyon kellemetlen, fárasztó, és rémes dolog.
Persze a sima szemüvegem nem segített rajtam ebben a helyzetben, mégis úgy viseltem, mint valami pajzsot. Nem sokkal azután, hogy visszanyertem a normális látásomat, olvastam egy a betegségek lelki eredetéről szóló könyvben, hogy a rövidlátás a külvilágtól való félelem miatt alakul ki. Nem tudom, másra ez mennyire igaz, hiszen ún. népbetegség, de rám valószínűleg áll.

Kellemesebb vizekre evezve van még egy aspektusa a szemüvegnek, ami igen szórakoztató. Ez pedig reklám. A szemüveg, illetve annak a kerete speciális kiegészítő egyben, és mint minden, ami divat, az önkifejezés eszköze. Legalábbis így próbálnak velünk kifizettetni komolyabb összegeket. A dizájn ellen persze e téren sincs kifogásom, ám a klasszikus szemüvegkeret-hirdetések mindig megnevettetnek. Van ezeken a képeken valami rideg, elvont szexualitás, elfojtott bujaság. A modell különösen, elérhetetlenül szép példányai az emberi nemnek. Mindig a távolba néznek elmélyülten, okosan és érzékenyen. Mellesleg szemüveg is van rajtuk.