Pontosan öt évvel ezelőtt kezdtem írni ezt a blogot. Akkor is hétfő volt, és csak úgy belevágtam. Semmi fölkészülés, semmi tudatos nagy-levegő.
Eredetileg nem blogot akartam egyébként, hanem egy honlapot, de erről testvérem lebeszélt mondván, nem akarok (és nem is tudok) én a html-kódokkal bíbelődni. Úgyis magvas gondolataim megosztása a cél, erre pedig a legjobb lehetőség az olyan blogszolgáltató, mint ez itt, vagyis blog.hu.

Reckl Amál viszont kicsit idősebb a blognál. Eredeti célom ezzel az álnévvel a BKV megleckéztetése, illetve jobb híján bosszantása volt.
2007-ben lett olyan állásom, amelynek helyszínéhez buszra kellett szállni. Minden nap, kétszer. Őszre már felgyülemlett bennem annyi feszültség a pulykapénz-vadászokkal szemben, hogy több panaszos levelet is írtam az ügyfélszolgálatnak. Ahonnan udvarias, de semmitmondó, a problémát meg nem oldó válaszok érkeztek. Egy különösen botrányos esemény után úgy döntöttem, inkognitóban naponta fogom bombázni őket. Erre találtam ki a Reckl Amál nevet, és még lehiggadásom előtt regisztráltam vele egy levelezőrendszerben.

De Amál végül egyetlen levelet sem írt a BKV-nak, hanem nagyjából három hónapig hallgatott. Amíg teljesen váratlanul megtalált a blog ötlete. Az mindig nyilvánvaló volt, és ez mit sem változott azóta, hogy a nagyközönség előtt nem kívánom valódi, civil énemet fölfedni. Teljesen mindegy, hogy ki vagyok ahhoz képest, ami itt kiderül rólam. Az ugyanis 1169 és fél poszt megírása után világos számomra, hiába írtam én itt a legkülönbözőbb témákról, minden egyes szöveg egyúttal a szerző portréját is rajzolja. Úgy gondolom, aki már huzamosabb ideje olvas - és egyébként nem ismer - abban is kialakult egyfajta kép rólam. Ami akár igaz, akár nem, többet mond el, mint a nevem vagy a fényképem.

Eleinte persze féltem is a reakcióktól, de egyrészt már több év eltelt az utolsó halálos fenyegetés óta (nem sok, de tényleg volt ilyen), másrészt bloggerként is rájön az ember, itt azért könnyebb szigorúnak meg keménynek lenni, mint egy valóságos helyzetben.

Természetesen az ilyen nagy sikerek - mint a bunkó fenyegetőzés - nem maguktól jönnek, hanem az Index által terjesztett "könnyűdrog", a címlap által. Fogalmam sem volt, mikor nekifogtam, hogy bizony a nagy hírportál fel is karolhatja egyik-másik írásomat, ha valamiért megtetszik neki. Ez velem a blog negyedik napján történt meg először. Annyira kis kezdő voltam, hogy még címe sem volt a cikknek...
Öt év napi blogolás után sem sikerült még a saját munkáim között sem feltérképeznem a blogketrec szerkesztésének alapelveit teljesen.
A lényeg azonban az, hogy még ma is - pedig százas nagyságrendű a címlapon történt vendégeskedések száma - izgalommal tölt el, ha meglátom egy-egy írásomat az Indexen.
Nyilvánvaló, hogy ez nem mindig a minőségnek szól. Ennek ellenére azt gondolom, valamilyen szálat sikerült elkapni, mert a kezdés óta folyamatosan kiválasztják egy-egy posztomat.
Ez néha persze bosszúság; a kezdetekben legszívesebben minden hozzászólásra válaszoltam volna. Az offline közegben is sokat törtem rajtuk a fejem, volt, amelyik megsértett, sőt, meg is sebzett. De idővel hozzászoktam. Tudtam én azt jól, hogy nem szerethet mindenki. Erre törekedni pedig itt a virtualitásban ugyanúgy fölösleges, mint a hús-vér világban.

A tiszta lap legvonzóbb aspektusa a blogolásnak az elején. Hogy Reckl Amál milyen lesz, az elsősorban rajtam múlt. Gyerekkoromban dédelgettem ábrándokat arról, hogy majd írással keresem a kenyeremet, ha nagy leszek. Nem így alakult persze, de hála a web2-nek annyit írok és publikálok (!), amennyit jólesik, illetve bírok. Pénzt persze nem kapok érte, de így legalább az elkurvulás sem veszélyeztet.

A haladó (vagyis egy-két éve tartó) blogírás jutalmas a stílus. Nem gondolom, hogy olyan pregnánsak volnának a szövegeim, hogy egy-egy bárhonnan kiragadott mondat alapján egyből fölismerhető: ez egy eredeti Reckl-mű, ez csak kivételes íróképességű emberek privilégiuma, de a gondolatmenetekben fölfedeztem logikát. Noha látszik az idő múlása, a személyem változásának jelei visszaköszönnek a szövegekben is. (Annyivel előnyben vagyok az olvasókkal szemben, hogy nagyjából emlékszem, melyik írásom idején épp mi történt velem.)

A rutin veszélyes dolog, és a mai megritkuló aktivitásomnak is ez az egyik oka. Sokszor érzek olyat egy-egy hír hallattán, hogy ezt meg kell írni. Aztán eszembe jut, hogy két éve már ez a téma vagy ez a helyzet előkerült. Ez is nagy előny a hivatásos billentyűforgatáshoz képest: nekem nem kell például a Voice döntőjéről írnom újra, ha már az első adás után is nagyjából leírtam mindent, ami eszembe jutott volna most is.
Egy időben úgy hittem, vannak ilyen kötelezettségeim, de ebben a kérdésben nem változott a szabály. Amál pontosan olyan, amilyenné én teszem. Itt nincsenek mondvacsinált elvárások. Ha valami nem válik a fejemben érdekes történetté, akkor azt én itt nem fogom elmesélni sem.
Bár inkább szapulni szoktuk a rutint, e pár év tapasztalata nélkül nem élvezném ezt a szabadságot.

Persze könnyű úgy rapszodikusnak lenni, ha az embernek vannak hűséges olvasói, akik akár két hét kihagyás után is benéznek. Ebben a műfajban - ami, ugye, a folyton pörgő internet szülöttje - nagyon nagy hiba, ha egy oldal nem frissül elég gyakran.
De itt valamiért mégis azonnal megjelennek páran, ha kiteszek valami újat. Mint amikor az egyik pillanatban még hallani lehet a hóesés hangját a kertben, az ember kiszór egy kis eleséget, és két perc múlva húsz-harminc kismadár kerül elő a semmiből.
E rokon jelenségek melegséggel töltik el a szívemet.

Egy barátom - aki egyébként szintén blogger, csak épp inaktív - fejezte be úgy mindig a kézzel írott leveleit, hogy köszönöm az olvasást.
Ez nekem mindig jólesett, és elmosolyodtam, írhatott előtte bármilyen dühítő vagy felháborító dolgokat. (Nagy provokatőr.)
Bízom benne, hogy aki rendszeresen jár ide, az hasonlóképpen - írjak bármilyen marhaságot - egy kis mosollyal távozik. Mert az olvasást én is mindig köszönöm.