Ez az Európabajnokság szép emlék lesz. Izgalmasan kezdődött, és némi ellaposodás után a végére újra képes volt felkorbácsolni az érzéseket.
Már a múltkori VB után is örömködtem, a kilencvenes évek második felére kialakuló, és a nemzetközi játék túlságosan eluraló izomfoci visszaszorulóban van, és helyette klasszikusabb, bár régiesnek nehezen nevezhető játékképet élvezhetünk.

A spanyolok töretlen diadalmenete (2008-ben Európabajnokok lettek, két éve pedig az ország történetében először világbajnokok, tegnap megvédték az európai elsőséget) után nem hagyhatja figyelmen kívül senki sem a futball világában a spanyol stílust.
E stílusban az a legnagyobb trükk, hogy ez alatt a két év alatt - amíg azért máris óriási konjunktúrája volt a spanyol focinak a vb-győzelem hatására - változtattak a stílusukon, miközben folyamatosan a stílusuk becsületét védték. Bár éppenséggel a védekező tiki-taka nem a legszórakoztatóbb játék a néző számára, az eredmény mindenképpen a spanyol szövetsági kapitány, Vicente del Bosque a nagyközönség által meg nem értett, csatár nélküli taktikáját dicséri. Bár a mágnestáblák világa még viszonylag messze helyezkedik el tőlem, annyit mindenképpen ki merek jelenteni, hogy a sikerhez ez a nehezen érthetőség hozzájárult. Del Bosque feláldozta a játék élvezetességét, vagyis a hagyományos spanyol stílus savát-borsát, és néhány kiváló csatárja alig vagy egyáltalán nem jutott lehetőséghez (a kettő között van összefüggés), és északias fegyelmezettséggel és célratartással jutott el a célig.
Ezzel pedig mindenkit meglepett, ez ellen sem a makacs horvátoknak, sem az erőszakosan felsorakozó (bár aztán a valóságban impotens) franciáknak, sem az olasz hurráoptimizmusnak nem volt esélye. A spanyol stílus ma már nem csak a sebészi pontosságú passzokról szól, hanem bizony az esztétikumot fölváltotta az eredményorientáltság és a meglepetés ereje.

A spanyolok tehát nemcsak azért hősei ennek az EB-nek, mert megvédték címüket (és erre elsőként voltak képesek), hanem azért is, mert megmutatták, a spanyol stílus nem egyszer beváló, ám leutánozható, ill. legalábbis kiismerhető klisék gyűjteménye, hanem egy folyamatosan fejlődő rendszer.
Ha továbbra is csak ide-oda passzolgatnak, akkor nem biztos, eljutnak a döntőig. Legkésőbb a portugáloknál - akik talán az egyedüli igazán méltó ellenfélnek bizonyulnak utólag - vége lehetett volna a dalnak. Nem sokon múlt, hogy vége is lett.

Kettős teher nyomta a spanyolok vállát: egyfelől az ösztönös önfeledt játékot el kellett magukban nyomni, másrészt egyre nőtt körülöttük az értetlenség, a kritika. Nem értettük, hogy lehet 4-6-0-ás felállással kifutni. Elmagyarázniuk nem lehetett, hiszen éppen a döbbenet  volt a lényeg. A nyilatkozatok szűkszavúak és határozottak voltak, és - persze ezt is utólag látom kristálytisztán - már értem is azt a látszólag túl makacs lózungot is, mely szerint inkább veszítenek, de a stílusukhoz hűek maradnak. Az igazság minden részletének kibontásához tegyük hozzá: az új stílushoz.

Nagy rizikót vállaltak. Általában és meccsenként külön-külön is. Volt bőven borotvaélen táncolás, és a mi részünkről pedig értetlen bosszankodás. Ennek a harcmodornak ugyanis az intellektuális cselezés a lelke. El kell hitetni az ellenféllel, hogy nincs támadási szándék, a bekötött szemmel is menő passzolgatással pedig az erőnlétét kell lelohasztani. A végén (de inkább a közepe táján) rúgni kell egy gólt, és aztán már csak hagyni, hogy az ellen rádöbbenjen, mi is folyik ellene, és végignézni az összeomlását. Ebből nem nagyon lehet fölocsúdni. Ám arról a bizonyos gólról nem szabad megfeledkezni. Mert anélkül azért még a spanyolok sem tudnak győzni.
A horvátok ellen azért az utolsó pillanatban meg is érkezett a gól, de az egyértelműen erősebb portugáloknál elmaradt, és a kétesebb kimenetelű 11-esek döntöttek végül.

Tegnap azonban nem ezt láttuk. Illetve nem alkalmazták a taktikát végig. Gyengébb csapatok ellen nem kell ezt a burkolt nyomásgyakorlást folyamatosan megjátszani. (Félreértés ne essék! Az olaszok nem eleve gyengébbek, csak már nem voltak ismeretlenek, hiszen az első csoportmérkőzést épp ellenük játszották. Láthatóan rajtuk próbálták ki az új ötletet. Ha arra gondolunk, hogy a spanyolok egyetlen kapott góljukat az olaszok lőtték, látszik, az olaszok lenézése könnyelműség lett volna.) De azért az is kitűnik, az új módszer meccsről meccsre csiszolódott. És ahhoz bizony egyfelől pofa kell, hogy éles versenyben fejlesszék az új elképzelést. Másrészt viszont ez is része a megdöbbentés művészetének.

Nem ok nélkül használom a művészet szót. Mert bizony azon morfondírozik az ember, mint a remekművek élvezete közben, mennyi a tudatosság és mennyi az ihlet. Egyre inkább rájön, a legkisebb mozzanat sem véletlen. A kezdeti csalódottságot (az isteni sugallatok "elmaradása" miatt) aztán egyre nagyobb csodálat váltja föl.

Mert persze jó fül kell ama sugallatok meghallásához is, de egyszerre emberi és emberfeletti dolog sugallatok nélkül játszani. Pláne így játszani.