A Vaslady - filmkritika

Egy évet vártam erre a filmre, és megérte. Aki viszont valamilyen hajszálpontos politikai, dokumentarista alkotásra vágyik, kevésbé lesz elégedett. Viszont akit izgat Margareth Thatcher szubjektív portésorozata, nem csalódik.

Akár szereti valaki a volt brit miniszterelnököt, akár nem, ebből a filmből kaphat egyfajta magyarázatot arra a kíméletlen megalkuvásra képtelenségre, amely talán a politikusasszony legjellemzőbb tulajdonsága.

A film egy idős asszony hétköznapjairól szól valójában. A közel kilencven éves néni meglóg otthonról fél liter tejért. Ez nagy riadalmat kelt, mert a környezete úgy látja, Margaret már nem teljesen beszámítható.

A legfőbb aggályt az okozza, hogy elhunyt férjét és fiát még most is élőnek hiszi. Férje ráadásul ott él vele. Legalábbis Margareth látja őt, és beszélgetnek. Ahogy korábban, több mint ötven éven át.

Ám minden látszat és öreges hóbort ellenére nem vesztette el még figyelemre méltó intelligenciáját és józan eszét teljesen, érzi, nem valóságos és nem is helyes férje jelenléte. Ezért - minden fájdalom ellenére - megpróbál elszakadni tőle végleg. Ehhez azonban az egész életét újra kell értékelnie. Ez az élet pedig teljesen összefonódott a politikával, így fél évszázadnyi angol történelmet láthatunk a XX. század leghosszabb ideig hivatalban lévő brit kormányfőjének szemszögéből.

A filmet máris feministának bélyegezték meg, ami egyébként jellemző arra a soviniszta szemléletmódra, amely miatt a feminizmusra ma is szükség van. Holott nincs másról szó, mint arról, hogy formálja meg magát egy modern politikus a világháború utáni időkben, aki történetesen nő.
Aki azt 2012-ben még mindig eltúlzott feminizmusnak tartja, ha egy a legtöbb férfinál tehetségesebb nő a kellő ambíciók birtokában egyre magasabbra kíván törni, az megrekedt egy meghaladott korban. Margareth Thatcher nem azért akart politikus lenni, hogy végre egy nő is megérkezhessen a nagypolitikába. Ő a meggyőződését követte, a neme mellékes körülmény volt.

Margareth Thatcher karizmáját a saját megingathatatlan hite adta. Ragaszkodott azokhoz az elvekhez, amelyeket otthonról, a puritán, angol kispolgári létből hozott. Ez a hamisíthatatlanul konzervatív, angol család volt modellje mindannak, amit Thatcher később képviselt. Azért volt hitelesebb a hagyományos politikusi köröknél, mert sosem vesztette el kapcsolatát ezzel a világgal.

Fénykorában azt mondták róla, hogy számos olyan politikus után, akiknek nem volt eszük, Margareth Thatcher az első, akinek nincs szíve. És a thatcheri gazdaságpolitika tényleg kegyetlen volt. Igazi őskapitalista, puritán szemlélet: aki nem dolgozik, ne is egyék!
Minden más megközelítés hiteltelen lett volna egy olyan embertől, akit világéletében teljesítménye szerint ítélték meg. Amikor 1946-ban felvételt nyert Oxfordba, nem csak gratulációt kapott apjától, hanem egyben szigorú elvárásokat is. Thatcher semmi egyebet nem várt el népétől - amelyik valamiért megválasztotta - mint, amit tőle is családja. Képességeikhez mérten teljesítsenek, és ehhez képest is várják el az ellenszolgáltatást.  

Thatcher uralmának tizenegy éve viharos volt, talán soha ennyi tüntetés nem zajlott, talán soha ennyien nem gyűlöltek még miniszterelnököt Angliában. A világ elviekben már meghaladta a régi, évszázadokig szilárd világrendet. Sok áldozat árán azonban Nagy-Britannia végül nem ment csődbe. Ha az ember nem is tud azonosulni Thatcher minden egyes intézkedésével, ezt el kell ismernie.

A film a küzdelemről szól. Margareth sosem a könnyebb utat választotta. Bizonyos tekintetben tényleg nem is volt szíve: hangsúlyozottan mindig az eszére hallgatott. Abban az egyben bízott meg igazán.
Ahogy politikus karrierje során többször is csábították az érzések, végül mindig a tudatos racionalizmus alapján döntött.
Sajnos sokszor a magánéletében is így kellet tennie. A film kissé szűkszavúan, mégis egyértelműen megmutatja, hogy Margarethnek háttérbe kellett szorítania a családját.
Utolsó nagy csatáját is, amelyet emlékeivel és magányával vív már igen idős korában, csak a racionalitása mentén nyerheti meg.

A forgatókönyv kissé repetitív. Bizonyos gesztusok, momentumok túl sokszor fordulnak elő. Aki nem ismeri a történelmi kontextust eléggé, arra talán értelmetlennek hat bizonyos dolgok túlhangsúlyozása. Mintha kicsit féltek volna a történet összerakásánál a Thatchert értő közönség reakciójától, ha esetleg kihagynak valamit.

Holott a film erőssége a jellemábrázolás. Aki szeretne Margareth Thatcher munkásságában elmélyedni, az erre bőségesen talál forrást máshol. A miniszterelnök-asszony politikai karrierjének főbb állomásai a média által is dokumentálva vannak. De az ő spirális (mindig ugyanazon elvekből induló és oda visszaérkező) személyiségének ilyen mélységű és erejű elemzésére nincs sok példa. A film nem politikai összefüggésekről szól, éppen ezért aránytalanul túlhangsúlyoz az egyes eseményeket. A történelmi részletek viszont nincsenek annyira kidolgozva, hogy a helyes kontextusban teljesen értelmezhető legyenek a miértek.

Ezt az aránytalanságot leszámítva a film okosan építi föl a párhuzamokat Margareth jelenlegi érzései és gondolatai és a régmúlt történései között. Számos bravúros képsorral teremti meg azt a kapcsolatot a néző számára is, amely előhívja az emlékeket az idős hölgy fejében is.
Igazán kellemes látni, hogy nem akarják az öregséget a színtiszta bölcsesség álcájával elintézni: Margareth furcsán érzi magát a mobilok és a DVD-k világában, liheg, ha fölmegy a lépcsőn, nem tud már túl sokáig egy dologra koncentrálni. Mégsem szánalomra méltó egy percig sem.

Ilyen benyomása csupán egyetlen egyszer volt az embernek. Nem sokkal a lemondás előtt. Ekkor Margareth előnyös makacssága kellemetlen akadékoskodásba csapott át. Erejével, hatalmával visszaélt, és a csapata szembefordult vele. (A "szembe" persze túlzás, inkább szép lassan elszivárogtak mellőle. Elpártoltak tőle, mert már sem a pártban, sem a választóknál nem volt meg a támogatottsága. Jött helyette aztán John Major, akire főleg azért emlékszünk, mert őt meg egy bizonyos Tony Blair váltotta.)
Szép, érzékletes megoldás, hogy a két idősík egy pillanatra egyesül: az őt elhagyó toryk nem hivatalos pusmogását már a hálóinges öregasszony hallgatja ki. Egyedül maradt pártban, ahogy egyedül maradt végül az életben is.

De ismét intelligenciájára - és férjére - hallgat, amikor úgy dönt, nem várja meg, amíg leváltják. Lemondásakor ugyanolyan emelt fővel és tartással távozik a Downing street 10-ből, ahogyan 1959-ben szőke fiatalasszonyként magányosan, de határozottan lépdelt a parlamenti ülésterem felé. Ezek is olyan párhuzamos képsorok, amelyektől egy film emlékezetes lesz.

Meryl Streep természetesen ezzel a szereppel is megbírkózik. Pedig éppen a karakter erőssége miatt nagy a veszély, hogy túl sablonos vagy, horribile dictu, parodisztikus lesz. Ebben viszont az is Streep segítségére van, hogy Thatcher egyik fele jól ismert, a másik - a szerintem nagyobb színészi kihívást jelentő - alapvetően fikció. Lehet valakinek a hangját utánozni meg a gesztusait másolni, pláne egy olyan filmben, ahol aztán egészen akkurátusan rekonstruáltak tízmilliók által látott médiajeleneteket. De a karakter jelleméről többet mondanak el a nem nyilvános pillanatok, és ezeknél sem törik meg az a kép, amelyet Thatcher asszonyról, a vasladyről gondolunk. Ez a film legnagyobb erőssége.

Értékelés: 9,5/10 - Az igazi Margareth Thatcher szívtelenebbül kivágta volna a sallangokat.