Az egyik legjobb karikatúra, amit láttam, viselte a szárnyaló magyar foci címet. Egy bumfordi, széllelbélelt alak a válogatott mezében egy napraforgót tart a kezében, és nyalogatja.
Tegnap - ha csak pár percre is - letette a virágot, és végre a labdára koncentrált.

Persze igazságtalan vagyok. A vb-második hollandok előtt győzelmi sorozatot produkált válogatottunk. Csak aztán jött múlt hét péntek, és az embert letaglózta, amit látott.

Tudom azt is, hogy ez a koreográfia - nagyokat reménykedünk, aztán jön az összeomlás - határozta meg az elmúlt két évtizedet, ha magyar fociról volt szó. Tegnap vacsora közben viszont azon tűnődtem félhangosan, hogy harminc múltam, és még sosem láttam a magyar válogatottat világversenyen. Persze 1986-ban Mexikóban láthattam volna, arra de sajnos nem emlékszem. Meg ahogy azon a könyvborítón is olvasható, amelyet minden nap látok, Ki beszél itt már Mexikóról?

Az első vb, amelyről viszont saját emlékeim vannak, '90-es. Egy hűvös márciusi pénteken érkezett meg az iskolába a csapatokról szóló Lutra-album. A magyar kapitalizmus hajnalán ez még a Pannini eredeti kiadványa volt, minden olaszul természetesen, ami nem különösebben zavart. Szorgalmasan vettem egy darabig a matricákat rejtő kis tasakokat is, ragasztgattam be az ismeretlen pofákat. Aztán alábbhagyott a lendület, nekem ez a cserélgetős biznisz nem jött be. (Egy teljes Lutra-albumom van csak, a barbie-s.)

De a kilencvenes vb mindenképpen nagy hullámokat vert. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor önszántamból sportoltam. (A pingpongozás meg a balatoni pancsolás túl jó volt ahhoz, hogy sportnak nevezzük.)
Mivel már gyerekként is túl fárasztónak gondoltam a futást, én lettem a kapus. Az úgysem akart senki sem lenni, pedig az a legjobb pozíció. Olyan, mint a dobosé, ahogy ezt Ringo Starr kapcsán egyszer már kifejtettem.

A kapuban ácsorgás ugyanis kétlakiaknak való dolog. Ha akarom sportteljesítményt nyújtok, ráadásul kulcspozícióban. Vér és verejték! A pálya esze és lelke, aki mindent lát, és még ordibálhat is. (Most emelkedjünk fölül azon a mai elképzelésen, hogy ez a jó középpályás feladata; amikor gyerekek játszanak a grundon, nincsenek ilyen szigorúan vett szerepek. Mezőnyjátékosok vannak meg a kapus. Mindenki játszik mindent, mint valami jóféle szdsz-es orgián.)
Ha olyan a széljárás, akkor viszont kontemplatív kivülálló, aki őrzi ugyan a kaput, de szemben áll még saját csapatával is. Hiszen amíg nekik az a cél, hogy minél többet érjenek a labdához, ha a kapushoz jut, az ritkán jó. Arról nem is beszélve, hogy saját birodalmán belül a labdarúgás nagy tabuja alól is felmentést kap: kézzel érhet a labdához. És nem kell passzocskákkal bíbelődnie, hanem jó nagyokat rúghat a labdába.

Egyébként rövid pályafutásom alatt nem kaptam sok gólt. Igaz, a csapatom se rúgott sokat. Ha angolok lennénk nem terméketlenségnek neveznénk ezt, hanem megfontolt erőfocinak, az idegek harcának.
Kapusi karrieremnek az a petite malheur vetett véget, amikor már a gimnáziumban (ekkor már túl voltunk a számomra sorsfordító '94-es vb-n) Csöncsön barátommal (aki szintén örökös kapus) ketten álltunk a kapuban. És gólt kaptunk. Igaz, a pályának háttal álltunk. Mert mi akkor már meghaladtuk azt a szintet, amit ma focinak neveznek... Persze nem értették, és elég csúnyán kiabáltak velünk vaskalapos felfogású csapattársaink.

Azóta a futball Salvador Dalíjának tartom magam. A nemrég emlegetett művészettörténet-fakultáción mesélte tanárunk, hogy Dalí a kurvákat nem rendeltetésszerűen használta. Vagyis ő maga nem lépett a tettek mezejére, hanem erre volt egy hím pillangó is a talonban. Dalí pedig nézte, ahogy csinálják.
Na, pont így vagyok én is a focival.

Tegnap este nagyon kellemes meglepetést okozott a magyar válogatott. Jól játszottak, és főleg akarattal. Az akarat azért fontos, mert egyszerre van meg benne a szándék és a tudatosság is. Ha az elmúlt két és fél évtizedben valamiért a focistákat lehet kárhoztatni, az pont ennek a hiánya. Tegnap pár percig pedig nem volt ilyen hiányérzetünk. Sőt, nemcsak a hülyék meg akiknek kötelező, hittek abban, akár győzhetünk is.

Nem győztünk. De jók voltunk. Persze eredményre játsszák a focit, a hollandok már biztos eb-résztvevők, mi még nem. De a lényeg mégis abban van, hogy ma ezt a még szócskát tiszta szívvel, cinizmusmentesen le tudom írni. Ezt az élményt köszönöm. A többi majd eldől. Már nagyon régóta szeretnék nem divatdrukkerként nézni egy világversenyt.