A félelem a legrohadtabb az egészben. Amikor a paranoia már nem csak a hivatásos rettegők kis hobbija, hanem amikor a hérköznapokat is átitatja valami ronda, ragacsos érzés, mint ez a köd...

Egyik nap hat óra előtt valamivel összetalálkoztunk anyukámmal a végállomáson. Szép nyugodtan bandukoltunk hazafelé, amikor a hátunk mögött nyekergést hallottunk. Két cigány, egy fiú és egy lány tolt egy kis kocsit maga előtt. Gyorsan jöttek, mondtam anyukámnak, álljunk félre, hadd menjenek el.

Aki olvassa a blogot tudja, hajlamos vagyok kellemetlenkedni. Bevett szokásom például, hogy amikor elengedek valakit, és az nem köszöni meg, hangosan odaszólok neki: "Szívesen!"

Most is ezt tettem, mire anyukám rámszólt, ne dühítsem fel őket, mert ezek akkor is ölnek, ha csak sértve érzik magukat, pláne, ha valaki még meg is sérti őket.
De szerencsére vagy nem hallották, vagy nem értették, mit és miért mondtam. Semmi sem történt.

Csak én gondolkodtam el erősen. Az anyám nem rasszista, lehet, hogy munkálnak benne előítéletek, de egyrészt kiben nem, másrészt ő aztán messze nem az a véresszájú gyűlölködő. A szélsőjobb műsorokat nem nézi, hacsak a Nők Lapja nem számít náci újságnak, akkor nem is olvassa a barna sajtót, egyátalán nem netezik, így nyilván a kuruc.infó is kimarad a látóköréből.

Bennünket a cigányok nem is bántanak, pedig a környékünkön sokan élnek. A helyzet nagyon hétköznapi, és éppen ettől szörnyű. Hogy ez a hisztéria, amely senkinek sem jó, beszivárgott az életünkbe.

Régebben az ilyen mániákus félelmek (mert ez igenis az) a habzószájúak privilégiuma volt. Régebben a normális emberek nem feltételezték csak úgy a többi járókelőről, hogy megölik, ha beszól nekik. Nem úgy mentünk végén az utcán késődélután, hogy ez simán fölmerül mint lehetőség.

Ezt utálom, hogy félni kell. Hogy korlátok között kell éljek, mert mindenféle bűnözők (cigány és politikai, egyre megy) ahelyett, hogy a maguk dolgával foglalkoznának, addig feszítik a húrt, amíg lassan mindenki megőrül.