Érdekes, mai divatszóval élve, retrós hangulatban vagyok a héten.

Tegnap például nem mentem be dolgozni. Semmi gond, igazolt lógás volt a Printexpo nevű szakkiállításon. De mivel a Hungexpo elég messze van a munkahelyemtől, egész napra elengedtek. Maga a kiállítás nem túl érdekes egyébként, nem vagyok műszaki szaki, úgyhogy csak lézengtem a standok között, és jó magyarhoz méltóan begyűjtöttem mindenféle ingyenes és ennek megfelelően többnyire hasznavehetetlen cuccot. Még nem dobtam ki őket, de kivételesen erős leszek, és az új szobám elfoglalásával párhuzamosan magamnak tett fogadalom nevében ma kipenderítem az egészet. Az önmagamnak tett, vagyis nehezen ellenőrizhető ígéretem lényege, hogy rendet tartok. Nem beteges, nácis rendet, mert attól egyrészt kiráz a hideg, másrészt úgysem tudnám tartani. Csak törekszem arra, hogy legalább elméletben legyen meg a dolgok helye, ahová akaraterőtől duzzadó pillanataimban eltehetem a szétdobált dolgokat. Egyébként ez remek ürügy és önigazolás arra, hogy imádott svédjeimnél végre ne csak vázákat meg színes poharakat vegyek, hanem bútort is. (És persze húsgolyókat, ma is azt eszünk.)

De a nosztalgiázás nem erre vonatkozik, mert ez új elem az életemben (mármint annak elismerése, hogy a rend azért értelmesebb, mint a rendetlenség. Öregszem, na!) Hanem a napközbeni csavargás. Régen, mikor állandóan otthon voltam, néha fogtam magam, és gondosan megtervezett körutakat jártam be. Természetesen jutalomfalatok inkluzíve. Akkor azt hittem, shoppingolni megyek, de most már egyértelmű, az csak a látszólagos cél volt. Tegnap is ott voltam az Árkádban, amelyet az egyik legszínvonalasabb plazának tartok (csak ne lenne kinn a francban!), és csak azt vettem, amire tényleg szükségem volt: szivacsot és zuhanyfal-lemosót. Szemeztem egy darabig egy akciós hajformázóval, ezt így, hogy nem történt semmi, bevallhatom. De az ilyenek pláne abban a fényben fölöslegesek igazán, hogy néha még megszárítani sincs kedvem a hajamat. És ügyesség, no meg gömbcsukló híján sajátosan sikerülnek általában az ilyen frizurák. (És persze van már pár ilyen cuccom. Szörnyű kimondani, de olyan is, amelyiket még nem is használtam. Olyan szívesen rendeznék egyszer egy ilyen wellness - kényeztető bulit; egyszer majdnem csináltunk is ilyet, de sajnos az ilyen intim helyzetek valahogy nem passzolnak bele a barátságainkba. És eszméletlen vicces, hogy ezen dolgok kimondásához blogot kell írni.) Másnak hogyhogy megy?

Mindenesetre a szobám új arculata buodoir-os (A fellengzős vérfarkas vinne el! 9 nm-ről beszélünk.). Szóval ki tudja, mit vált ki az egyes emberekből...

Régen a hajléktalan szabadságával mászkáltam olyankor a városban, amikor mások elvileg dolgoznak. És tegnap megint átéltem a majdnem három évvel ezelőtti élményeket.

Tegnap újra éreztem ezt a gondtalanságot, de közben meg ott volt a tudat, hogy ma van hova bejönni dolgozni.

Ki tudja, miért de ma fölmentem egykori gimnáziumom honlapjára. Aranyos. Találtam egy interjút az igazgatóval, amely vágatlanul mehetne a Modorosblogra. Szinte hallottam a hangját, ahogy ezeket kimódolt mondatokat mondhatta, mindig is nyomdakészen tudott fogalmazni. Angolul is (ő volt az egyik angoltanárunk).

A másik remek feature, hogy az összes tablót föltették a netre. Természetesen azonnal megnéztem a sajátunkat. Valószínűleg az volt az utolsó, amelyet a diákok maguk készítettek. Nem azért, mert az egyik készítő vagyok, de most is nagyon tetszett. A pokol - mennyország témát választottuk. Fenn glóriával és szárnyacskával a tanárok, lenn meg mi szarvacskával és villás farokkal (utóbbikat én magam rajzoltam!). Eredetileg a lovagterem falán lévő festmények ötletre szavaztam, de mivel az osztályom a tanárok számát majdnem egy osztálynyira duzzasztotta, így ez jobban nézett ki. Nagyon örülök, hogy nem egy közepesen kreatív fotós rakta össze valami a korszellembnek megfelelő, semmitmondó színekkel és formákkal megkomponálva, hanem mi. Hallottam olyan hangokat annak idején főleg szülőktől, hogy ez túl vad, de már akkor sem érdekelt. Nem a szülőknek csináltuk, hanem magunknak.

Természetesen az öcsém tablóját is megnéztem. Nem tudom, miért, de ők olyan semmilyenek, vagy ellenszenvesek voltak mindig. Nem külön-külön, úgy nem igazán ismertem őket, hanem mint közösség. Valószínűleg az osztályfőnök miatt is: középkorú, kicsit alkoholista kinézetű némettanárnő. Barátságtalan és nem különösebben jó tanár. Dyson barátom osztályfőnöke tornatanár volt, bunkónak is tűnt az egész társaság. (Az ő tablójukat is megnéztem természetesen.)

És persze az apámét is. 1971-ben végzett, és érdekes módon azon a képen úgy néz ki, mint egy görög szobor, pedig szegény sosem volt egy férfiszépség. De az a komolyság és eltökéltség, ami ott látszik, klasszikus arcélt ad neki.

Érdekes dolog, hogy bár a család nagyon nem fotogén (öcsém már szinte az), az érettségi képeink nagyon jól sikerültek. Már évekkel az érettségi előtt rettegtem, milyen képpel kerülök ki a falra. De egész vállalható lett.

Amit körbe is küldtem osztálytársaim között, az a tantestületi kirándulások képei. Jó régi, közel húsz éves képek ezek, hét persze, hogy mókásak! A tanárok sajátosan topis megjelenése úgyis kedvenc gonoszkodásom volt. Van valamilyen szabály arra, hogy egy tanárnak nem szabad jólöltözöttnek lennie? Olyan dolgokat vonultattak néha föl egyesek, hogy (kár)öröm volt nézni.

Szerettem ebbe a gimnáziumba járni, bár ma már tudom, eléggé rosszul ítéltem meg a helyzetemet. Ahogy már írtam itt is, valószínűleg nem szerethettek túlzottan az osztálytársaim, de ez leginkább már csak ilyenkor jut eszembe. Két vigaszom is van. Egyrészt szerencsére voltak barátaim, kit érdekel ebben a szerencsés esetben egy-két nekem is ellenszenves ember véleménye? Másrészt akkor, ott sikertörténetnek és népszerűségnek éltem meg az egészet, vagyis általában jól éreztem magam. Minden a legjobban alakult: akkor jó volt, de azért kiderült az igazság is, csak éppen már semmit sem befolyásol.

Pár hete egy teszveszes ismerősöm unszolására regisztráltam a Facebookon is (valószínűleg Amálnak is lesz oldala, de még nem csináltam meg). Ott bejelölt egy olyan osztálytársam, akivel általános 1. osztálytól érettségiig egy osztályba jártunk. Azt hallottam, hogy indiai a barátja, nagy csodálattal nézegettem meg viszont esküvői képeit. Tradicionális indiai esküvője volt, és úgy nézett ki, mint egy mesekönyv szereplője. Remekül állt neki a díszes szári, és az arcfestés pedig elmondhatatlanul szép, a férje nagyon szimpatikus. Mint valami hercegi pár. Like.

Az is kiderült, hogy valószínűleg a Maldív-szigeteken élnék, ha nem Budapesten, Meryl Streep játszana a rólam szóló filmben - ez eddig szintén like. Viszont azt nem is értem, hogy jöhetett ki olyan eredmény, hogy Fernando Alonso lennék. (Tudom, tudom, tipikus kezdő fészbúkos hülyeségek ezek, dehát kezdő fészbúkos vagyok.)

Nem tartom kizártnak, hogy a szobám elkészültével lesznek itt képek is. Persze kit érdekel ez, gondolnám én is. De manapság, amikor komplett honlapokat alapítanak ilyen információk közlésére (http://www.ibrokemypenis.com/ , kösz, Subba!), szerintem elbírja a net az én új szobámat is.