Ez nem csupán szolgálati közlemény, hanem egy egykor feltörekvő költő egyik első versének a címe. Aki mellesleg a legjobb barátom. Volt.

Évek óta nem hiszek a véletlenben, de azért a sors ilyen kőkemény és makacs próbálkozására, mint amit most hétfőn tapasztaltam ritkán van példa. Nem örültem neki, de hát utazgatni kell ideiglenes szálláshelyemre (a felújítás miatt nem otthon lakom), és első nap rögtön azzal fogadott a BKV, hogy nem járt a HÉV. Egy darabig szerencsétlenkedtem a Szent Imre térnél, aztán időnként jelzés nélküli buszok érkeztek a gyorsvasút pótlására, a harmadikra én is fölszálltam. Aztán a 6-os villamoson már azon fortyogtam, hogy mennyire utálom a belvárost, meg úgy általában Budapestet. Ekkor a csukló utáni ajtón fölszállt az én messzire szakadt barátom. Ha jobban belegondolok, fazonra emlékeztetett is Tom Hanksre a hajótöröttes filmben kicsit, biztos a szakáll miatt. Nevezzünk őt most Dr. House-nak, szerintem aki tudja, kiről van szó, érteni fogja, miért ez jutott eszembe.
Szóval a sors rákényszerített, hogy akkor én is pont azon a villamoson legyek.

Először csak pislogtam, tényleg ő az. Nekem háttal állt meg, és én meg töprengtem, mit is kéne csinálni. Odamegyek, és esetleg megbánt, vagyis pontosabb úgy, hogy megbántódom, aztán legközelebb már el sem gondolkodom, hogy menjek-e. Vagy nem megyek oda hozzá, és akkor meg rosszindulatú kismalacként (vö. Bazd meg a gereblyédet!) bánhatnám még ma is. Elvileg, ugye, azt vallom, hogy a legnagyobb veszteség a kommunikáció megszakadása. House pedig nyom nélkül tűnt el, és 2005. májusa óta nem tudunk róla semmit. Szóval, ha ezt a nagy lehetőséget kihagyom, az bizony igazi bakot lövök, azt hiszem.

Szóval nyeltem egyet, eltettem az mp3-amat (Scissors Sisters ment éppen), odasétáltam hozzá, és köszöntem. Nagyon kedvesen mosolygott, jól ismerem, tudtam, nem haragszik, hogy megszólítottam. Együtt szállítunk le a végállomáson, és bő félórát beszélgettünk. Haverfelvétel, azt hiszem az apám szavajárása pont ehhez a szituációhoz illet. Azzal a különbséggel persze, hogy nagyon is volt haverfelvétel. (Ugye a huncutkodó mondást akkor hallja a gyermek - Na, úgy látom ma nincs nálad haverfelvétel. - amikor éppen barátságtalan hangulatban van.) Kicsit emlékztetett egy állásinterjúra, dehát négy év történéseit kellett sorba szedni. Így utólag belegondolva kicsit talán túl célirányos kérdéseket tettem föl, de remélem House nem bánta. Cserébe ugyanis ő is hallhatott rólunk.

Nekem ugyanis az a gyanú volt a legnagyobb bánatom, hogy House egyszerűen törölt bennünket az életéből. Nem érdekeltük őt többé, és ez nagyon fájt. De most kiderült, hogy ez azért nem egészen így van. És tessék elképzelni, emiatt a blog miatt derült ki, hogy mennyire nem volt igazam. Mert szóba hoztam, hogy Csöncsön és én is blogolunk. Ekkor megkérdeztem, tudja-e véletlenül, milyen néven, esetleg olvasott is minket. És ekkor egy olyan tekintettel, ami minden pénzt megér, bólintott, rendszeresen olvas minket...

Én itt majdnem mindent megírok, ami velem történik, és sok mindent, ami a körülöttem lévőkkel, vagyis elég jól képben lehet minket illetően. Honnan tudja? - kérdeztem. Az Iwiw-ről, és valóban a kezdetekben, amikor még "idegen" olvasóim nemigen voltak még, többször kitettem az Üzenőfalra a blogom url-jét. És ő bizony meg is nézte már a kezdetekben, és azóta is nézegeti időnként.

Még mindig nehezen térek magamhoz. Mint amikor a párhuzamosok tényleg találkoznak a végtelenben, olyan volt az ő szájából hallani azokat a dolgokat, amelyek a mostani életemben szerepet játszanak. És hát persze a sziporkák, amelyeket csak ő tud, jöttek sorra. A félszavakból megértés öröme pedig hamar igazolta a döntésem helyességét.

Igazán inspiráló találkozás volt, és sok-sok sebemet begyógyította. Hiába, a bizalmatlanság a barátság legnagyobb ellensége. A hülye spekulációk meg általában bármilyen jót képesek elrontani.

Na jó, mielőtt beindulna a "giccsradar" (szintén House költészetének egyik kiváló darbjából kicsippentve), befejezem azzal, hogy tényleg bármi megtörténhet... Ezt is a fene se gondolta volna.