Aki Dél-Pesten buszozik, talán már látta a Szent Erzsébet téri megállónál lévő "graffitit", nagyon tanulságos. Igazi street art.

A szürke falba talán bicskával, talán kulccsal a művész először belevéste szíve hölgyének, Zsuzsikának a nevét. Kell-e ennél expresszívebb vallomás; "néha azt szeretném/ Majd, a világ lássa kincsemet". Tudja meg mindenki, Zsuzsika fontos, Zsuzsika maga az élet! És az érzés pedig oly hatalmas, oly erős, hogy egyszerre csak kibuggyant a fiatal tehetség mély lelkéből, és öles, egyszerű betűk formájában jelent meg a falon. A szerelmes egyúttal kockázatot is vállal, Pesterzsébetnek ez az egyik legforgalmasabb része, de egyúttal megőrzött valamit kertvárosias természetéből. Így a rizikó kettős: bár sokan fordulnak meg ezen a téren, a lakók jól meg tudják különböztetni a helyieket az átutazóktól. A lebukás veszélye óriási volt, de ha a szív föllángol, nincsenek akadályok!

Zsuzsika viszont egy hálátlan dög. A kevély kis cafatot nem hatotta meg túlzottan az őszinte, szívből jövő és veszélyekkel járó alkotás. Vagy rá sem nézett a művészre, mert valamiért egy ostoba, kültelki suttyónak tűnt - ki érti ezt? Vagy tán még jártak is pár hétig, csak Zsuzsikának nem volt elég az egyszerű lelkületű, kamasz Don Juan.

Balladai homály fedi a történeteket, csak azt vehette észre az ember, hogy a művész a művön állt bosszút csalódása okozta fájdalmát csillapítandó. Zsuzsika egykor oly drága, szinte imaként elrebegett nevének első Z betűje baljós jellé, horogkeresztté alakult. Halál rád, te gonosz kurva! Az alkotóban a boldog élet reményét a teljes pusztulás szimbóluma váltotta föl.

A nagy művészek élete sokszor nyomorúságos; mint emberek sok szenvedést élnek át, de sokszor ez sarkallja őket a legnagyobb művek megalkotására. A névtelen, feltételezhetően fiatal művész ezen egyszerű kis "karcolata" egy kép-szóba sűrítette a boldogtalan rajongás összes szépségét és fájdalmát. Ez nem sokaknak sikerül, le a kalappal.