Ezeket a gondolatokat egy tegnapi beszélgetés ébresztette bennem.

Mielőtt tegnap hazaindultam volna, a folyósón még egy kis csevegésbe bonyolódtam a főnökömmel. Emberi kapcsolatok szempontjából hasonló a személyisége, mint az enyém. Alapvetően gyanakvó, távolságtartó és kritikus. De engem szerencsére kedvel. Nem pusztán a elismer. (Istenem, mennyire könnyű beleszokni a jóba! Mintha az elismerés mellékes volna.) Hanem úgy látom, emberileg is kedvel. Ez jól esik, mert nem túl hosszú karrierem során most fordul elő először, hogy nem kerülök hátrányba az egyéniségem miatt.

Egyikünk sem az a csevegős. Legalábbis ebben a szerepben nem. De valamiért úgy érezte, kell egy kis small talk a hétvége előtt. A gyerekeiről beszélt, ami azért furcsa, mert korban hozzájuk állok közelebb. Az idősebbik lánya igazán ambíciózus, célratörő, neki áll a világ. Most éppen külföldi ösztöndíjára készül. Persze az egész családot ez foglalkoztatja most.
Én sosem jártam külföldön iskolába, a fősikolán 5 féléven át ugyan kaptam ösztöndíjat, de az kb. arra volt elég, hogy ha moziba akartam menni, akkor nem anyukámtól kellett pénzért kuncsorogni. És legyen annyi elég, hogy azokban az években nem az volt cél, hogy egy külföldi egyetemen vendégeskedjem, hanem, hogy kibírjam egyik napot a másik után.

Szóval a főnököm szerint, aki ma menő akar lenni, ami nagyjából azt jelenti, hogy szép karriert kíván befutni, annak bizony külföldön is tapasztalatokat kell gyűjtenie.

Vagyis aki nem megy ki pár hónapra/ évre, az eláshatja magát, az ne is számítson semmi jóra.

Tudom, hogy nem rám célzott, biztos vagyok benne, hogy ez nem valamilyen burkolt célozgatás volt, mégis azóta is ezen morfondírozom. Ebben ugyanis benne van egyfajta mentalitás, amellyel egyszerűen nem tudok megbékélni.

Egyszerűen nem értem, miért kell mindenáron külföldre menni? Miért nem elég az, ha valaki Magyarországon jó? Nem feltétlenül magamra gondolok, de magamra is. Ebben a munkakörben, ami tényleg nem csilivili, viszont nehéz, felelősségteljes és pont azért tekintem kihívásnak, mert a székem nincs semmivel sem kipárnázva. (Értsd: nem vagyok senki főnöke, én aztán senkit sem hibáztathatok.)

Egyébként nem a külföldi tartózkodást irigylem tőlük. Ha annak idején anyagilag és lelkileg is képes lettem volna arra, hogy kimenjek, se mentem volna. Nem érdekel, sajnálom. Azt hiszem, aki megállja a helyét, az mindenütt megállja. Nem értem, miért jelent minőségi különbséget az, ha valaki külföldön volt erre képes. (Azért tegyük hozzá, a magyar felsőoktatás olyan, amilyen, de ahogy hallom, azért külföldön sem automatikusan jók a képzések. Inkább az számít, melyik egyetemet látogatta az illető. Azért az nem véletlen, hogy Németországban az egyetemisták átlagéletkora közelebb van a 30-hoz, mint a 20-hoz. Szóval ott is szép számmal élősködnek oda nem való emberek.)

Másrészt már régóta tudom, nem szeretnék főnök lenni. Minek? Persze tizenéves koromban még államelnök is szívesen lettem volna. (Akkori meggyőződésem szerint a magánéletben úgysem vár rám boldogság, ezért majd a hatalom kárpótol.) De aztán rájöttem, nem kell a dolgozást sem túlzásba vinni. A mostani állásom például ideális. (Lenne, ha a kedves vevők kicsit több megrendelést adnának.) Megvan a feladatköröm, elbíbelődöm vele, közepesen megfizetnek, cserébe viszont azzal is foglalkozhatom, ami tényleg érdekel. Mikor van egy topmenedzsernek ideje regényt vagy filozófiát olvasni? Sosem. Én meg még írok is.

Volt ősszel egy pályázat. Nemzetközi okoskákat kerestek, a főnököm javasolta, hogy induljak rajta (nyelvtudás és ilyenek). Végül nem adtam be, nem akarok váltani, akkor meg minek?

Szóval mindenkinek van helye, akkor meg miért kell lesajnálni azt, aki nem akar a csúcsra törni?