Hosszú idő után végre ma újra rávettem magam arra, hogy elmenjek hajnalban sétálni.

Kb. hat éve találtam ki, akkor még főiskolás voltam, és eléggé nem tudtam mit kezdeni magammal. Sokszor éjszakába nyúlóan dolgoztam ki a tételeket, és amikor kész lettem, úgy négy felé, még kellett valami levezetés. Ezért indultam sétálni.

Ez a legjobb időszak egyébként. Már nincs senki, még nincs senki az utcán. Tíz percenként megy el egy-egy autó, az is többnyire pékségi furgon, rendőr vagy taxi.

Ma is nagyon kellemes volt. Csak -4 ° C, igazi csípős, friss hideg, nagyon szeretem az ilyet. Egyúttal bátorságpróbának is bevált volna, hiszen tegnap dél körül esett egy kis porhó, amit én a házunk elől lesöpörtem, de magától is eltűnt, miután a hó elállt. Szóval azért annyira bátor mégsem voltam, hiszen szinte száraz lábbal lehetett végigmenni az utcánkon.
Egyedül a BKV megállóiban volt egy kis nagyon felületi lefagyás. A Fővároshoz méltó szakértelemmel lesózták ezt kis porhóleplet, ettől ez megolvadt, és természetesen ebben a hőmérsékletben két percen belül már egy kis csúszós réteg alakult ki.
Tisztel BKV és Koszterületfenntartó! Nagy fagyban nem sózunk! Mert az olvadást nem tudjuk fölszárítani, és az rögtön ráfagy az útra. A porhóhoz meg egyébként sem kell nagyon hozzányúlni, elég csak letolni. De egyébként ez a helyzet sem vészes. És, ha ezt én mondom, aki mániákusan fél a csúszós utaktól, akkor a probléma nem nagy. De azért ezt illene tudniuk. (Bezzeg, ha bokáig érő hó esett volna, akkor biztos nem lenne letakarítva.)

Most jól érzem magam. Frissítő volt ez a kis kimozdulás. Vissza kéne rá szokni.