Ígérem, ez már az egyik utolsó karácsonyi poszt!

Tegnap átestem életem egyik legzökkenőmentesebb szentestéjén. Érdekes, hogyan változik az ember. Régebben, amikor már sejtettem, hogy azok a zárt ajtók mögül érkező zajon nem az angyali szárnyak suhogásai, hanem a család felnőttjeinek tüsténkedése a karácsonyfa körül, minden vágyam volt a fa díszítése, ma már évek óta nem veszek részt benne. Csak, ha kérik.

Ugyanígy átalakult az ünnep ajándék-szempontból is. Régebben kizárólag saját kapott ajándékaim izgattak, aztán persze némi irigységgel azt is figyeltem, öcsémnek mit hozott a Jézuska. Később kaptam 2000 forintot, hogy abból lepjem meg a család tagjait. Én ilyenkor mindig kimentem a közeli sétálóutca kirakodóvásáraiba, és mindenféle dolgot vásároltam. Voltak örökzöldek: egy időben a nagynéném mindig valamilyen furcsa színű körömlakkot kapott (pedig csak vöröset használt világéletében), az öcsém meg Matchboxot, ill. a kis kocsik utánzatát. A nagypapám mindig nehéz ügy volt, mert bár markáns érdeklődéi köre (keresztrejtvény, horgászat, akciófilmek, véres küzdősportok) elvileg utat mutatott, gyerekként ez nem volt annyira egyértelmű. Az a fajta ember volt, akit gyerekként nem lehet igazán "élvezni", mert bár mindig csalt nekem a ruletten, és a Kisvakond nadrágjának meséjét senki sem olvasta úgy, Nagyapó sosem az a gügyögős nagypapi volt. Csalafinta humorát is csak később kezdtem érteni.
A szüleimet hagytam mindig a végére. Nem azért, mert nem voltak fontosak, jaj dehogy! Hanem pont azért, mert az ő létük annyira magától értetődő, annyira elemi volt, hogy nem is gondoltam rájuk gyerekfejjel tudatosan. Másrészt tudtam tudat alatt, ők azt is megbocsájtják, ha történetesen nem kapnak semmit. A nagynéném biztos zokon vette volna, és szilaj természetének hála, ennek hangot is adott volna. (Pár hete esett meg, hogy a saját testvérétől, ti. az anyámtól kapott egy pólót a névnapjára, de a színe nem tetszett, úgyhogy azonnyomban továbbajándékozta - az anyámnak.) De a szüleim nem sértődtek volna meg, mert értették volna... Ezért történhetett meg, hogy egyszer 24-én döbbentem rá, apukámnak nincs semmi! Így nem maradt más hátra, benyúltam az egyik nem túl gyakran bojgatott könyvespolc harmadik sorába, onnan kivettem egy krimit és azt csomagoltam be. De ez nem volt elég, ezért kivettem egy kis üveges szeszt a bárszekrényből, és azt is szépen ünnepélyes papírban átnyújtottam neki. Kibontás után vettem észre, egy részét már megitták a frissen kibontott italnak - valószínűleg ő mikuláskor. De örült neki. (És magában biztos nevetett az ő túlbuzgó, csaló kislányán.)
Ma már ez foglalkoztat igazán, mit szólnak az ajándékomhoz.

A nagynéném tipikusan az az ajándékozó, aki túlzásba viszi azt az egyébként tőlem sem idegen ajándékozói elvet, hogy azt adunk a másiknak, ami nekünk is tetszene. Ezzel egyébként nem is lenne baj, csak ráadásul mindig ki is akarja sajtolni azt az örömöt is az emberből, amit ő maga érezne, ha ilyet kapna. Ilyen ajándék az értékes ékszer. Én bizsurajongó vagyok! Igazából nem szeretem az ékszereket, és a fülbevalón kívül nem is nagyon hordok. Fülbevalóban viszont minden jöhet: pávatoll, kagyló, hologramm és persze a sok műanyag: strandpapucstól a magnókazettáig minden. De ő ragaszkodik ahhoz, hogy nemesfémet ad. Most például csináltatott egy mérleget (ez a csillagjegyem) ezüstből. Szép, finom darab, ez kétségtelen. De rögtön két dolog is eszembe jut: egyrészt kár belém az ezüst, mármint az igazi. Nevezzetek parasztnak, de nem tudom értékelni! Másrészt: ha már (mert az ezüst színt kedvelem), akkor miért kell egy ilyen prolis dolgot csináltatni, mint a zodiákus?

A jópofa, ízlésem szerinti ajándékok öcsémtől származnak mostanság. Persze első, frenetikus ötletét (egy gyufásskatulya mélyére tollal odaírta: Nem nyert; á la Hamis a baba) felülmúlni nem tudja. (Hát igen, nekem gyerekként csak a már meglévő tárgyak újracsomagolására futotta, a testvéremnek meg ilyenekre.) De azért mindig jó dolgokat gondol ki.
Most például kaptam egy dögnehéz sógyertyát. Évekig fekete őves gyertyamániásnak számítottam, de egy ideje egy újat sem kaptam. Akár az asztmámra is jó lehet, mindenesetre szép. (És a súlya meg a keménysége miatt a betörők ellen is hatásos lesz.) Arra a kis dísztárgyra emlékeztet, amelyet még apukám hozott az NDK-ból valami sóbányából: egy kis csille, benne igazi sókristály. (Melyet gyerekkoromban titokban többször is megnyaltam, mert nagyon szerettem a sót, de sajnos annak semmi íze nem volt. Ennek a kis epizódnak mai elmondásával láthatóan sikerült sokkolni anyukámat. De mindenkit megnyugtatok, a sógyertyát nem nyaltam meg. Még.)
A legjobban a Pánik-Boxnak örültem viszont. Mielőtt valaki valami önvédelmi eszközre gondolna, elmondom ez egy két dvd-ből álló box-set. Tartalma a Csak egy kis pánik és a Még egy kis pánik c. filmek, melyeket - főleg az elsőt - nagyon szeretek. Eddig csak VHS-en volt meg, de most már digitálisan is.
Egyébként ez a film Robert de Niro egyik legjobb alakítása. Pánikbeteg maffiafőnökként ugyanis önmagát parodizálja, amire csak a legnagyobbak képesek. És hát parádésan! A Keresztapa Corleonéja és a Taxisofőr álmatlanságába belekattanó (ez nem az irodalmi nyelv) vietnami veteránjának egyfajta hiányzó láncszeme Paul Vitti karaktere. Tökéletes vígjáték, mert az ilyesmin akár sírni is lehetne, de nem. Én nem is vártam tovább, ma meg is néztük mind a kettőt. Az első fényévekkel jobb, a másodiknak is vannak jó pillanatai.

Még egy nap hátravan a karácsonyból, vendégségbe megyünk sajnos, de majd kibekkelem valahogy. Aztán még mindig hátra van a téli szünet második fele, közben sajnos szilveszter, amit tényleg és kifejezetten utálok, de talán nem lesz annyira rossz. (Régebben a karácsonyról is azt hittem, utálom, de az utóbbi időben rájöttem, nem.)