A karácsonyban a legnagyobb élvezet, hogy szépen föl lehet rá készülni. Furcsa skizofréniában szenvedek: egyrészt ki nem állhatom a karácsony elgiccsesedését, másrészt időnként szívesen vetem bele magam mindenféle hagyományokba.

A karácson többek között a gasztronómia ünnepe is. Még a főzéstől egyébként ódzkodók is rászánják magukat valamilyen menü létrehozására. A magyar családok hagyományos étlapján van hal - halászlé és/ vagy rántott ponty, de az utóbbi időben angolszász hatásra egyre többen sütnek pulykát is. Már mindegyiket kipróbáltuk, de maradunk a rántotthús és barátai fantázianevű finomságoknál. (Rántott sertéscomb, rántott csirkemell, rántott csirkemáj, rántott gomba, párizsias sertéscomb, párizsias csirkemell.)
Karácsony első napján viszont a sült kacsa pozícióját soha semmi sem tudta megingatni.
Karácsony másnapján a legkülönbözőbb dolgok készülnek, idén nagynénémhez megyünk. Valami Hal a tortán-ból elesett csülkös-tésztás csodára készül.

Addig is már elkezdődött a sütés. Csütörtökön mézeskalácsot sütöttem életemben először. Igazság szerint nem szeretem a mézeskalácsot, de úgy gondoltam, ez tökéletes ajándék a kollégáknak. Tavaly ugyanis én készültem vett ajándékokkal, de kiderült, a munkahelyemen ennek semmi hagyománya sincsen. Viszont tartottam attól, most fogják viszonozni, és nem akartam üres kézzel ott állni. De most sem kaptam semmit, csak a cégtől, amit minden dolgozó megkap. Egy kis süti miatt viszont nem kellett kínosan éreznem magamat. A tanulság az, hogy jövőre már ezzel sem állítok be.

A mézeskalács remekül sikerült. Már a tészta összeállításakor éreztem. Aztán másnap a nyújtáskor és a kiszaggatáskor is látszott, jó lett. Kár, hogy nem szeretem, és azt az érdekes megfigyelést tettem, hogy a környezetemben szinte senki. Szóval itt ülök még most is egy halom gyönyörű, jó ízű, de utált süti fölött. No nem baj, szépen becsomagolom őket fóliába, és osztogatom. A többit meg majd megeszi a kutya, aki őszinte híve a süteménynek. Amikor nagy üzemben készültek csütörtök délután a sütik, arra mentem vissza a sütőtől, hogy a kutya a már kiszaggatott, nyers kalácskákból lakmározik. De sütve is ízlett neki.

Pénteken a cégünk nagyvonalúságának köszönhetően elment a majdnem teljes kollektíva a csepeli Árvay Csárdába ebédelni. A hely pontosan olyan, mint ezek a Kis-Duna menti éttermek, melyeket gyerekkoromban a családi horgászat lezárásaként mindig meglátogattunk. Furcsa volt a nyomdászokkal egy asztalnál ülni. Nem alakult ki semmi lényeges diskurzus, de mégis jól éreztem magam.

Szombaton már 5:22-kor kipattant a szemem, és nyitáskor már a szomszédos boltban voltam. Kicsit rendezkedtem, majd előkészítettem a kaját. Értem, Stahl Judit miért szeret ellesni Nigella Lawsontól, a szimpatikus angol szakácsnőtől, mindenféle dolgokat. Most egy a karácsonyi partyra szánt édes-pikáns oldalas receptet vettem át tőle, kicsit persze a saját ízlésem és a magyar alapanyag-valóság nyelvére lefordítva. Szóval miután bepácoltam a húst, előkerestem a kenyérhez való összetevőket. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy teljesen hagyományos fehér kenyeret sütöttem, és azóta folyton nyaggatnak érte. Bevallom, süteményt sokkal kevésbé szeretek sütni. Nem igazán szeretem a házi süteményeket, emiatt az egyik legrosszabb magyar cukrászati szokás, az utáncukrozás és a számomra undorító mák agyonhasználata felelős.

De a kenyér az más! Annyira letisztult, annyira egyszerű, és mégis tökéletes. A sütés-főzés csodája: pár szimpla hozzávalóból először massza lesz, aztán egy csodaszép és máshoz nem hasonlítható végtermék.
Szeretném rögvest hozzátenni, nincs kenyérsütőgépem. Mindent a két kezemmel csinálok. Ez is az élvezet része egyébként. Összegyúrni a tésztát, dagasztani, keleszteni, és mindezt háromszor, elég strapás. De nem bánom, mert mindent szeretek benne. Nagy szenvedélyt érzek a liszt mint anyag iránt. Csodás, selymes textúrája és hibátlan fehér színe van - maga a dekadencia. Aztán az öröm, hogy jó a tészta, vagyis nem nyúlós, nem tapad oda sem az edényhez, sem a kezemhez. Látni, ahogy feljön a tészta, látni, ahogy az élesztőgombák dolgoznak benne.
A végső fázisban a kenyér megformázása. Teljesen tőlem függ, milyen lesz az alakja, én mégis a klasszikus magyar fehérkenyeret akarom megalkotni. Így szép hosszúkás vekni születik a kezeim alatt, természetesen a mű megkoronázása, a mély vágások sem maradhatnak el. A forró sütőben még egy darabig kel a tészta, aztán egyszercsak elkezd sülni. Néha meg kell kenni hideg vízzel, hogy a kérge szép fényes legyen.

Amíg a kenyér hűl (ez több, mint egy óra), addig szépen megsül az oldalas. A kettőt együtt ettük, a kenyérhez vettem belga, enyhén sózott igazi, sárga vajat.

Volt egy kis segítőm, aki vagy leleplezi magát majd itt, vagy nem, akinek szemlátomást tetszett ez a rusztikus, vérbő menü. De nemcsak neki.

Már csak az ajándékok csomagolása és a fa díszítése van hátra. Remélem, az időjárás nem szól közbe, és szenteste el tudok menni szokásos sétámra. Akkor tényleg senki sincs az utcán, olyan, mintha csak én lennék az egész világon, de nem én vagyok, viszont elmélkedni nagyon jól lehet.

(A fotókat testvérem készítette.)