Kedves Barátom!

Már több mint hét éve annak, hogy kölcsönösen elárultuk egymást.

Azért is írok ma, mert ennek ellenére eszembe jutottál ezen a számodra és szeretteid számára fontos napon. (Boldog születésnapot egyébként!)
Gyakran eszembe jutsz, mert valaha benne voltál a top 3-ban a legfontosabb emberek listáján, ráadásul az ember életének egyik legmeghatározóbb időszakában. Ez mindenképp magyarázza, hogy még mindig gondolok Rád néha.

Sok minden történt, és én már nem akarok tíz éves dolgokkal foglalkozni. Nem fontosak már.

Két dolgot nem tudok Neked megbocsájtani. Mindkettő árulás.

Először, amikor az életformánknak hátat fordítottál. Belevetetted magad az egyetemisták bohém világába: ivás, csajozás, haverok... Mi nem ilyenek voltunk, és én mindig azt hittem, egyik közös vénánk az ilyesmi megvetése. A tartalmatlan időtöltés, értéktelen emberekkel, pillanatnyi célokért.
Mostanra megértettem, Te mindig is közéjük vágytál, de valahogy nem sikerült. Aztán az új város adta tabula rasa lehetővé tette, hogy jófej, everybody's darling legyél.
Amikor - egyszer az életben - nem álltam melléd, akkor jöttem rá erre. Neked már ez a másik élet volt fontosabb, nem a miénkkel folytatott. Ebben az egész létem és személyem kritikáját láttam, ezért árultalak el aznap én is.

A másik dolog, amit nem tudtam elfogadni, az ítélet volt. Te azon a napon lezártál mindent. Onnantól kezdeve nem léteztem többé a számodra. Szóval egyik nap mindent kritizáltál, aki és ami vagyok, másik naptól kezdve tagadod is a létemet.

Jó lenne, de sajnos nem tudom leírni, hogy mennyire megbántam, amit tettem (ill. nem tettem, de ez most mindegy). Azt hiszem azóta is, hogy az ottani viselkedésed elfogadhatatlan volt. (Tudom, hogy ugyanezt gondolod rólunk. Szerintem viszont maximum azt lehet mondani, hogy a dologra gyáván és gyerekesen regáltunk.) Persze ismertelek, nem voltál sosem egyszerű ember, mint megtudtam (És nagyon meg is döbbentem!), nagyon sokan kifejezetten utáltak az osztályban. De egyrészt egészen addig az időig velem nem voltál olyan, másrészt elviseltem, mert megérte. De azon a ponton már nem érte meg. Már csak azt láttam, hogy valaki parancsolgat és sosincs megelégedve semmivel. Nem akartam tovább egy elkényeztett kényúr szolgája lenni! Pláne nem, ha én a a barátomnak tekintettem.

Aztán volt még egy fájó epizód, mivel irodalmi tehetséggel megáldott ember vagy, azt mondanám epilógus. Elhívtál mindnyájunkat, ahogy fogalmaztad, "az elvarratlan szálak elvarrására". (Istenem! Hányszor olvastam azt a levelet!) Akkor reméltem, hiányzunk Neked, de legalábbis jelentünk valamit. De mint nagy csalódásomra kiderült, csak azért találkoztunk - egyesével - hogy még utoljára elmondhasd a sérelmeidet, és lesöpörd az asztalról a mieinket. (Szánalmasan kisstílű voltál akkor.) Látszólag a legjobb barátom ült velem szemben, de valójában egy sértett óvódás, már megbocsáss!
És bár aznap, azt hiszem, megszakadt a szívem, és mint egy igazi traumából, csak sokkal később (szégyellem kimondani, mennyivel később, ráadásul nem is egyedül) tudtam továbblépni, emiatt már nem haragszom.

Szóval nem ez a raportszerű megbeszélés az, amely megbocsájthatatlan. Hanem ami azóta történt. Hogy leszarod a személyemet. Igaz, kb. három éve nem is volt köztünk semmilyen kommunikáció.

Mást vártam Tőled, de most már mindegy. Már gyakorlatilag vadidegen vagy, megvan a saját életed, amelyben nekünk (nekem) már nincs hely, és ma már én sem ragaszkodom hozzá. Érdekes, hogy eltűntél mások elől is, vicces, hogy még mindig kb. a harmadik kérdés, ha találkozom valakivel, mi van Veled. Hát ezt kérdezném én is!

Remélem, elégedett vagy a mostani életeddel.

Minden jót kívánok hozzá!