2008. augusztus 21. 22:10 - Reckl_Amál

Olimpiai dilemma

Lassan vége az pekingi olimpiának, és magyarként az ember finom fogalmazva nem túl elégedett.

Nem tartom magamat sportlexikonnak, de azt hiszem, nem volt olyan olimpia, ahol egyetlen aranyat sem nyert a magyar csapat. Talán a kajak-kenusoknak vagy a vízilabdaválogatottnak hála elkerüljük ezt a szégyent, de sajnos már többször bizakodtunk hiába.

Nem akarom újra fölsorolni, melyek voltak a legnagyobb csalódások, sajnos több olyan is volt, amelyre nincs igazi magyarázat. Persze a pénz hiánya, persze a béna sportvezetés, mások doppingolása, a sor folytatható. Őszintén szólva nem nagyon érdekelnek a kifogások. A magyar ember (és most kivételesen szeretnék nemzetkarakterológiai kitételeket tenni, bár egyébként nem hiszek benne) nagyon ügyesen meg tud magyarázni mindent. (Milyen tökéletes szó: magyarázni!) Arra vagyok kíváncsi, valaha kiderül-e, mi történt ezekkel az egyébként kiváló sportolókkal? Vajon a tényleges szakemberek megfejtik-e a pekingi kudarc velejét?

Ugyanis mostanra meg vagyok győződve arról, hogy a probléma pszichológiai. Egyrészt. Másrészt ugyanis bekövetkezett az elkerülhetetlen: a magyar sport amatőrizmusa visszaveti a legjobb teljesítményre képes versenyzőket is. De ez sem új jelenség. A magyar sport körül évek (évtizedek?) óta olyanok sertepertélnek, akik pofázáson kívül nemigen képesek másra. Ennek csúcsa természetesen a pénztelenségre pont az olimpia közben rádöbbenő Schmidt Pál. Két hete még reálisnak érezte a háromszor hat érmet, de azóta megvilágosodott... De igazságtalan lenne csak rajta elverni a port. A többi sportvezető sem képes semmire. A magyar sportdiplomácia nem rossz, hanem nem létezik.
És akkor nem beszéltünk olyasmikről, hogy az egyik birkozó orvosa nem fér föl a gépre, vagy a vívólányok között gyermeteg hisztik zajlottak a fontos pillanatokban.

De a pszichés faktorra visszatérve, nem lehet könnyű magyar olimpikonnak lenni. Az ember folyamatosan skizofrén állapotban van. Sztárolják őket, de emberhez nem méltó körülmények között kell dolgozniuk. Az elvárások óriásiak, de ha az eredmény elmarad, akkor vége a világnak. Több helyen leírtam már, hogy mennyire elégedetlen vagyok sok mindenkivel, de mindig megdöbbenek, amikor azt a maró gyülöletet látom egyes kommentekben (sőt, néha blogbejegyzésekben is), amellyel a gyengén teljesítő magyar klasszisokat illetik.
A sportoláshoz nem értek, soha, semmilyen sportegyesületnek nem voltam a tagja. De úgy gondolom, rengeteget kell dolgozni, amíg valaki kijut az olimpiára. Csodálom, hogy ezzel sokan mennyire nincsenek tisztában, ill. mennyien hagyják figyelmen kívül ezt a tényt. Szóval kritizálni, dühöngeni lehet, sőt sok esetben teljesen jogos is, de ez gyülölet (elnézést a szóismétlésért, de nincs jobb) számomra érthetetlen, igazságtalan és méltatlan. Az aránytalanságokat jól mutatja például az a komment, amikor valakinek Cseh László három ezüstje sem elég jó teljesítmény...
Magyarán még a becsülendő teljesítmény sem elég. Nagyon sajnálom ilyenkor a sportolókat, elég büntetés nekik a kudarc.

A magyar közvélemény át lett verve, túlságosan sok érmet ígértek neki, és most infantilis módon fejezi ki csalódottságát, durcáskodik, vagdalkozik, de azért reménykedik. Ha tényleg megundorodott volna a magyar olimpikonoktól, akkor egész egyszerűen nem nézné. Egyébként ez lenne az olimpiai indulás valódi kudarca. Ha az emberek elfordulnának a sporttól.

Viszont marad egy feloldatlan kérdés: mi is az olimpia értelme? Vajon érvényes-e a coubertin-i iránymutatás, miszerint a részvétel a fontos? Vajon miért kellett már az olimpiai mozgalom hajnalán ezt kijelenteni? Lehet, hogy az olimpia mint a nemzetek tornája már akkor is képmutatás volt, csak a magyar sport mostanáig erről nem vett tudomást?(Egyébként dehogynem. Az átalam követett olimpiák után mindig voltak kisebb botrányok, de a nemesfémek csillogása elhallgatatta ezeket a hangokat. A siker sok mindent igazol.)

Tehát lehet, hogy mostani csekély sikerességünk oka a cél nem egyértelmű meghatározása. A világ élvonala már válaszolt a fenti kérdésre, szerintük a részvétel a fontos, de fontasabb a győzelem. Sajnos egyre inkább minden áron, aminek kézzel fogható bizonyítéka a dopping, akár kimutatható, akár csak sejthető.
A magyar sport jövője attól függ, hogy színt mer-e vallani: kicsi és idealista nemzet kíván lenni, amelyik megelégszik a kisebb eredményekkel, vagy megpróbálja felvenni a versenyt a mostani élmezőnnyel, ki tudja, milyen eszközökkel.

A mostani olimpia elmaradozó sikerei jó kiindulópontot jelenthetnének a kérdés megválaszolására. Sajnos azonban nem vagyok optimista. Miért pont ebben lenne végre egyértelmű, közös akarat?

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://recklamal.blog.hu/api/trackback/id/tr33626744

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csöncsön · http://mondataink.blog.hu 2008.08.22. 18:56:19

1996-ban Nagy-Britannia egyetlen aranyéremmel zárta az atlantai olimpiát.

Az óriási kudarc hatására radikálisan átalakították a sportfinanszírozást. 2000-ben és 2004-ben már megelőztek minket a britek az éremtáblázaton, most pedig már (egészen elképesztő) 17 aranynál tartanak, és harmadikok az éremtáblázaton.

Szerintem ehhez nem is kell kommentár...

Csöncsön · http://mondataink.blog.hu 2008.08.23. 18:25:41

Tökéletesen egyetértek abban, hogy itt az idő (és talán soha vissza nem térő alkalom is) átgondolni az egész sportfinanszírozást. A brit modell tetszik nekem.

(Mielőtt valaki azzal jönne, hogy Nagy-Britannia pénzügyi helyzete össze sem hasonlítható Magyarországéval, szeretném leszögezni: inkább sportba fektessenek pénzt, mint hogy ellopják. A sportba fektetett pénz hosszú távon busásan megtérül.)

Optimista egyébként én sem vagyok. Ez az ország (állami vezetése) ennél kisebb problémákat sem tud megoldani.
süti beállítások módosítása