Nyilván öregedésem első jele, de nem tartanám akkora katasztrófának, ha az Egyesült Államoknak megint republikánus elnöke lenne. Egyrészt, mert akárkit választanának, az csak jobb lehet, mint a mostani, másrészt, mert elgondolkodtató az a párt, amelyik annyire nem egységes, hogy egy ilyen alapkérdésben, mint az elnökjelölt személye, sem tudnak igazán egyetérteni.

Mentségükre írandó, hogy a "választék" nem valami fényes. Hillary Clinton erőszakos, könyöklős és csúsztatós kampányával szép folyamatosan elvesztette erős támogatottságát, és előnye a szuperkedden végleg szertefoszlott.

Obama meg szörnyen demagóg, és egyáltalán nem tűnik őszintének. Az iraki háború ellenzőjeként sem győzött meg arról, hogy tényleg ki fogja vonni a csapatokat. Arról nem is beszélve, hogy régen rossz, ha egy elnökjelöltnek az a legfőbb víziója, hogy nem azt csinálja, amit eddig. De mégis mit? Ez nem derül ki, és akkor is kevéske mint program, ha nyilvánvalóan Bush mindent rosszul csinált, és a fegyvergyártó barátaira költötte az ország vagyonát.

Tegnap Barack Obama megérkezett Berlinbe, ahol százezrek hallgatták. Európa erős államai már meg is választották volna Amerika elnökének, de az amerikiak nem ilyen biztosak a dolgukban.
Pedig a Bush-adminisztráció után nem lehetne olyan ép eszű amerikai, aki újra republikánust szeretne látni az elnöki székben, a fegyver- és a gyógyszeripart leszámítva persze. Nem gondolom persze én sem, hogy Obama mögött nem állnak hasonló erejű piaci szereplők, Amerikában másképp nem is lehet. Éppen ezért kellene visszavenni ebből a nép-egyszerű-fia stílusból. Aki eljut odáig, hogy jelölik amerikai elnöknek, az nem "közülünk való".

A németek persze ünneplik ezt a szerintük történelmi pillanatot. Ahogy olvasom a lapokat, nagyon dícsérik Obama szónoki képességeit, törekvését a jobb kapcsolatra az "öreg Kontinenssel", békepolitikáját, környezettudatosságát. Én persze nem akarom eleve megvonni tőle a bizalmat, de Obama csak az előd árnyékában fénylik, hogy óvatosságomat egy zavaros képzavarral fejezzem ki.

Ami számomra kifejezetten ellenszenves, az az Obama által saját magának megelőlegezett történelmi szerep. Ez egyrészt adott: nemcsak fekete elnök nem volt még az USA történetében, de jelölt sem. Másrészt, és megint csak ez a jelző jut eszembe, azért az ember bőrszíne önmagában kevés a történelmi tényezővé váláshoz. A tettek juttatják Obamát a Pantheonba, nem a külsőségek. Persze a médiapolitizálás undorító korában elég elhitetni az emberekkel, mekkora dolog ez. Pont ez az! Hogy azzal van gond, hogy ez ma még nagy szó. Egy egészséges társadalomban ugyanis az ilyesminek nincs jelentősége. Aki ezzel jön - pro vagy kontra, mindegy - az egy barom.

Végül beszéljünk McCaine-ről. Legnagyobb erénye, hogy az esélytelenek nyugalmát a kampány egésze alatt meg tudta őrizni. Nem hibázott, igaz, nem is voltak különösebben nagy dobásai. Pártja bölcsen nem sokat lacafacázott, amikor látták, hogy McCaine a legnépszerűbb az előválasztásokon, hamar mögé álltak kivétel nélkül. Bush intelligenciájára utal, hogy azért mégis van kivétel, ő. De ez csak még szimpatikusabbá teszi McCaine-t. (Igaz, Bush se nyíltan ellenezte.) Legnagyobb hátránya viszont szintén pártja, sehol sem tesz túl jót, ha egy párt túl sok időt tölt a hatalomban.

Obamában viszont a legtaszítóbb az, hogy máris elnöknek képzeli magát. Különösen becsülöm Angela Merkel határozottságát, hogy nem engedte a jelöltet a Brandenburgi kapunál beszélni. A kancellárasszony (aki viszont ténylegesen a mai világpolitika egyik legkiemelkedőbb alakja; és nem azért, mert nő) érzékeltetni akarta, hogy Obama még ne érezze magát túlzottan nyeregben. Ha Obama nem egy médiasztár, akkor figyel erre a dorgálásra. Volt egy Gerhard Schröder nevű fickó, akit szintén nagyon szeretett a kamera, aki szintén azzal nyerte a választásokat, hogy ellenezte Irakot. Merkel első kézből tudna arról mesélni, mi is történt vele...