Már csak alig 24 óra van hátra, és lezárul a jelentkezési lehetőség a Megasztár 4. szériájába. Az alapvető kérdésre, hogy minek húznak le még egy bőrt az énekes valóság show-ról, a tv2 őszinte, de nem hivatalos válasza nyilván az lenne, ez az egyetlen elsöprően sikeres produkciójuk. A Megasztár fénykorában megverte Neót, sőt több boxgálának nevezett vásári komédiának is betette a kaput. Szóval a csatorna szempontjából úgy kell, mint egy falat kenyér.

De kell vajon a magyar könnyűzenének?
Bár nem én vagyok egy személyben a magyar könnyűzene, mégis azt hiszem, nem. Nem mondom, hogy a Megasztár nem termelt ki az elmúlt években értékes előadókat, de a hatékonysága nem mondható túl jónak. Mert a több ezer indulóból összesen 2 - 3 ilyen van ma a pályán, és persze pár kereskedlmileg jól hasznosítható sztárocska.

És itt álljunk is meg egy szóra! Mindhárom versenyt végignéztem. Egyrészt, mert a magyar televíziózásban nagy ritkaság az élő zene, másrészt, mert kíváncsi voltam. A tv2-es változat egyébként elég jó. Nekem ugyanis nem volt újdonság a Mega, amikor Magyarországra jött. Láttam előtte már az angolt és a németet is. Előbbi nagyjából olyan, mint a magyar (bár kevésbé bulváros), a német egy vicc, rettenetesen igénytelen, igaz, már rögtön az elsőnél tönkre tették.

Ebben a műsorban egyébként nem a heti döntők számomra a legérdekesebbek, hanem az első adások, ahol ízelítő gyanánt bemutatják a castingot. Mennyi önértékelési zavarral küzdő ember van! Tévedés azt hinni, hogy csak Magyarországon.

Szörnyű lehet ott, helyben rájönni, hogy a versenyző önképe és a zsűri véleménye ég és föld. Szörnyű, hogy ezeknek az embereknek nincs egy szülő, egy barát, de legalább egy szomszéd a környezetében, aki szólna: Ne égesd le magad, haver!

Különösen "szeretem", amikor valaki megpróbál vitatkozni vagy alkudozni a zsűrivel. Az is jó, amikor egy külső tényező miatt (ez legtöbbször az a szemét zsűri) nem sikerül. Ez jó jel arra nézvést, hogy az illető akkor sem lenne alkalmas, ha történetesen a hangja nem lenne rossz az illetőnek.
Nem vagyok művész, de úgy képzelem, művésznek lenni nem egy szakma, hanem az ember komplett életét meghatározó érzés és tevékenység. Erő és hit nélkül nem lehet csinálni. A hit ahhoz kell, hogy oda merjen állni az ember, az erő ahhoz, hogy meg merje hallani a bíráló szavakat. Aki kötekedik (mert ez az), az nem a művét tekinti fontosnak, hanem önmagát. Az ilyenre én nem vagyok kíváncsi, és ezért tartom ezt a részét érdekesnek. Mert itt több derül ki az emberekről, mint a flitteres éljenzésre alapozott show-kból. És engem meg leginkább az ember érdekel.