Március 15. az én generációmnak már kevésbé szól az élő forradalom-érzésről, inkább sok-sok unalmas iskolai ünnepséget és - ez már későbbi tapasztalat - jelenkori politikai felhagokkal kevert semmitmondó, érdektelen beszédeket jelent. Mi, mai huszonévesek, már kimaradtunk azokból a márciusi ünneplésekből, amikor még illegalitás folytán nem lehetett 15-én tömegesen az utcán mászkálni, mert rendőrségi ügy lehetett belőle. Úgy tűnik, nincs új a nap alatt. De őszintén szólva nem kívánok sok szót pazarolni erre a pár idiótára, aki a poszt írásának idejében nem-randalírozik. Nem méltóak a figyelmünkre.

Furcsa volt a mai nap. Nekem szokás szerint semmi ünnepi hangulatom nem volt. Azt már kiölték belőlem a fent említett iskolai megemlékezések. Igaz, akkortájt nem gondoltam volna, hogy lehet azoknál az egysíkú, ötlettelen műsoroknál rosszabb atmoszférájú műsort készíteni.

A zászlófelvonás hagyományos ceremóniáját átszőtte a gyurcsánytakarodj, de ez nem meglepetés. Inkább az volt erős, és a mai nappal összeegyeztethetetlen, hogy az állami ünnepségre, vagyis mindnyájunk ünnepére, akinek volt meghívója. Meghívó az utcára?  Persze, sok hülye ember van, néhányan talán veszélyesek is, de ezt így akkor sem lehet.

Jordán Tamás és ifjú társai emiatt pár száz ember előtt volt kénytelen előadni nagyívű műsorát. Eleinte leginkább a nézők megzavarására alkalmas dolgok történtek a múzeum lépcsőjén. Örültem, hogy József Attila és Kosztolányi versei elhagoztak, de lássuk be, Jordánnak, aki ízig-vérig XX. századi, urbánus művész, csak népiesch, magyarosch műsorra futotta. Mindezek ellenére annyira nem volt olyan rossz az egész, mint a sokéves átlag. Hosszú ideje gondoltam arra, talán nem is lehetséges jó megemlékezést csinálni egy nemzeti ünnepen. Egy a hivatalos hatalom elleni felkelés spontaneitásához nem illik egy a mindenkori hatalom által szervezett, ún. méltóságteljes ünnepély. (Aminél konfomistább dolog aligha létezik.)

Demszkynél többé-kevésbé megismétlődött a tavalyi Singing in the Rain - tojásokkal, kövekkel. Hihetetlen, hogy ez az ember még mindig nem vágja, hogy mára gyakorlatilag mindenki utálja ebben az országban. Jól mutatja ezt, hogy sokkal többen voltak az ellene tüntetők, mint akik meg akarták hallgatni. Már a híradók is csak kis színesek között számolt be Demszky láthatóan méregdrága gyapjúkabátjának tojással való eltalálásáról. Eszembe is jutott Demszkyről egy pozitívum: jól öltözködik...

A Fidesz szintén megismételte tavalyi ünnepségét. Most viszont kínosan ügyeltek arra, egy Árpád-sávos zászló sem lengedezzék a tömegben. Rákay Philip feledhető történelem-idézése után Jókai Anna mondott szintén nem túl jelentőségteljes beszédet. Mindig sajnálom kicsit azokat az egyébként feltétlenül tiszteletet érdemlő embereket, akik csak úgy tudják kifejezni a mostani dolgokkal kapcsolatos averzióikat, hogy Orbán "előzenekaraként" lépnek föl.
Érdekes volt viszont, hogy Kósa Lajos szintén helyet kapott. Nem tudom még mire vélni, hogy Kósa olyan szerepben tűnt föl, amely nem jellemző rá. Csak nem arra készül Orbán, hogy mostani fölényében a minden politikájában, mind ostobaságában szélsőséges Semjén Zsoltot a Fidesz egyik legszínvonalasabb arcára cseréli? Jól tenné, Kósa a nap legszellemesebb beszédét mondta el.
Lényegesen érdekesebbet, mint főnöke. Míg múlt vasárnap remekül állt a győzelem Orbánnak (Nomen est omen.), ma megint visszasüllyedt az elmúlt hat év általános színvonalába, és híveit olyan gondolatokkal konfrontálta, amelyektől egy igényesebb hallgatóság csalódottan fordult volna el, mondván, ez semmi.

A semmitmondásban csak egy személy tudta megelőzni Orbánt: Gyurcsány Ferenc. A Művészetek Palotájában elmondottakból semmire sem emlékszem. Gyurcsány egy önmagát rettenetesen visszafogó, ideges ember benyomását keltette. Nem irigylem.
Érdekes színezetet adott a MüPa-rendezvénynek, hogy az idén alapított Márciusi Ifjak díjat a díjazottak egy része nem igazán vette komolyan, egyszerűen nem jöttek el. Nem ellenérzés miatt, egyszerűen nem érezték fontosnak.
Ezután négy kortárs zenemű ősbemutatója következett. Biztos nagyon magasröptűek voltak, én az elsőnél levettem a hangot. Sajnos az én fülem nem volt ehhez elég vájt.

Most a lankadozó hevletű forradalmat nézzük a Hír TV-n. Az esemény fontosságát mutatja, hogy Császár "Forradalmár" Attilán kívül senki sem izgult rá.

Ha csak ennyire tellik Petőfiék emlékére, tiszteljük meg őket inkább azzal, hogy nem szervezzünk ilyen ünnepségeket!