Az elvarázsolt sziget - Metropolitan Opera

Másodszor választottuk az operanézés legkényelmesebb formáját, a Metropolitan HD-közvetítését az Urániában. Ahogy már a Don Giovanni után, most is csak ajánlani tudom. Egyetlen bökkenő van csupán, az ember szívesen együtt tapsolna a new yorki közönséggel, de ennek egy moziban, tízezer kilométerre nem túl sok értelme van. A végén azért volt némi taps, de ahogy megtudtam, Berlinben álló ovációval zárult az est.

Az elvarázsolt sziget izgalmas vállalkozás. Nehéz eldönteni, az alkotók vagy a néző vállat-e nagyobb kockázatott. Ennek a barokk operának ugyanis szilveszterkor volt az ősbemutatója. Hogyan lehetséges ez?
Úgy, hogy egyben egy az utóbbi időben hanyagolt alműfajjal van dolgunk. A pasticcio azokban az időkben élte fénykorát, amikor az opera ifjúkorában a műfaj iránti nagy keresletet úgy elégítették ki, hogy már meglévő művek legjavát szőtték új művé. Új történettel és új szöveggel. A Met, amely barokk repertoárban mindig is adósa volt rajongóinak, most felélesztette ezt a hagyományt. Így született meg Az elvarázsolt sziget.

A zenét a barokk nagyjaitól ollózták össze: Vivaldi és Händel (maguk is nagy pasticcio-szakértők) viszi a prímet, de Rameu-t, a kevésbé ismert francia zeneszerzőt is meg kell említeni.

Szóval bátor lépés volt a Mettől ilyen messzire visszanyúlni. Könnyen előfordulhatott volna, hogy a Szentivánéji álom és a Vihar történetére és karaktereire épülő előadás valamilyen emészthetetlen keverék lesz.

A történések a szentivánéji bonyodalmak elülése után és a Vihar eredeti kitörése között zajlanak. Prospero békére vágyik, és lánya sorsát is biztonságban akarja tudni, mert érzi öregszik, és gyöngül.
Ezt használja ki ellenlábasa, a más zenei műfajokat is kedvelő magyar füleknek kedves nevű Sycorax. Az ő célja sem más: rendezni akarja a sziget dolgait, és fia, Caliban boldogságát biztosítani. Ám őt fűti a bosszúvágy: a Milánóból száműzött herceg érkezése előtt ő volt a sziget úrnője.
Prospero Arielt, a sziget jó szellemét kéri meg, szítson vihart a tengeren, és így pont az ő szigetén ér partot a férjjelölt.
Csakhogy Sycoraxék ármánykodása miatt a varázslat félresikerül, és az athéni szerelmesek szenvednek hajótörést Ferdinánd herceg helyett. Szegényeket már megint egy csínytevő manó tréfálja meg, Ariel szerelmi bűbája nem a megfelelő fiút bolondítja Prospero lányába. Aztán a másik frissházas ifjú is sorra kerül, szegény Mirandának öt percenként kell beleszeretnie egy-egy új jövendőbelibe.
Az egyre erősebb boszorkány fiának szánja az egyik hajótörött lányt. A varázslat hatására az ifjú arra feledi férjét, és a vadember Calibanról többé le sem tudja venni a szemét. Ám ez a szerelmi kötés nem tart túl sokáig, amibe szegény rémember majd' belehal.
A szálak annyira összekuszálódnak, hogy itt már csak Neptunusz, a tengerek ura segíthet. Prospero kénytelen szembesülni bűneivel: a sziget fölötti fennhatóságot visszaadja Sycoraxnak, és bocsánatát kéri. Jó Prosperóhoz méltóan eltöri a pálcáját, és szabadon engedi Arielt, ahogy ígérte.

Az elvarázsolt sziget gesamtkunstwerk. Mindenekelőtt hatalmas vizuális élmény. Ez is keverék, nemcsak a zene: a hagyományos, festett, két dimenziós barokk díszletek és a legmodernebb 3D vetítési technikák keveréke. A jelmezeket sem lehet egy sémába behelyezni: a bennszülöttek természetközeli, megzabolázatlan külsejétől, Prospero régi divatot követő eleganciáján át a látogatók tökéletes rokokó pompájáig felsorakoztatnak mindent.

A történetet erősen kritizálták az amerikai ítészek. Nekem nem volt vele különösebb gondom. Sokféle érzelmet volt képes kiváltani, végig szellemes maradt, és Jeremy Sams, a mű egyik szellemi atyja, nem riadt meg az erőteljesebb fordulatoktól sem.
Egy ilyen sokféle forrásból összegyúrt műnél nagy erény, hogy semmilyen fennakadás nem volt a részek között, egységes műt láttunk.

A szereplőkbe már a legszigorúbb kritikusok sem tudtak igazán belekötni. A mindent átható kedélyes, kissé gunyoros hangvétel ellenére a mű drámai főhősei - Sycorax és Caliban - mélysége valódi volt.
Aki a Vihart ismeri, nyilván megdöbben ezen a kijelentésen: Caliban (és a Shakespeare-nél soha meg nem jelenő anyja) a drámai főhős. Az elvarázsolt szigeten viszont minden lehetséges. Caliban örök vesztes. Ártatlanul válik anyja és Prospero viszájának áldozatává, és lesz rabszolga a saját szigetén. Szinte állati sorban tölti napjait nem létező menyasszonyáról álmodozva. Amikor aztán beköszönt a szerelem, nem sokáig lehet boldog, mert a lány pár felhőtlen óra után elhagyja. Ráadásul az is kiderül, az egész illúzió volt, az anyai varázslat nélkül még ennyi sem lett volna. És végül, amikor mindenki másnak minden jóra fordul, vele semmi sem történik. Olybá tűnik, ahhoz még a tengerek istene is kevés, hogy ő is elnyerje a neki kijáró boldogságot.

Luca Pisaroni egészen finom árnyalatokkal kelti életre a zord külsejű, de valójában csak szenvedő Calibant. A történet elején még szinte félbe görnyedten tesz-vesz. De a szerelem lehetőségétől kiegyenesedik a gerince, és futkos, mint egy pajkos kiskutya. A csalódástól viszont formátlan rongyként fekszik csak a földön. Halottnak hinnénk, ha nem pislogna néha. Végül, amikor eldőltnek látszik, a szerelem boldogsága neki nem adatik meg, újra gorillásan görnyedt és nehézkes. Szinte még beszélni is elfelejt. Sorsának tragikuma abban rejlik, hogy a már szinte elfogadott sötétségben megpillantja a fénysugárt, de el kell fogadnia a sötétséget mégis. Hát, akkor inkább együgyü majomként él.

De nem ez az egyetlen csavar a történetben. Prospero a shakespear-i világban a megtestesült megbocsájtás. Ezen a szigeten azonban ő az, aki bocsánatért esedezik. Végül pedig kétszeresen is megkapja: formálisan az őt kitúró testvére feloldja száműzetését. Majd Sycorax is megbocsájtja az ellene elkövetetteket.
Sycorax és Prospero valaha egy pár voltak, és sejtetik, a férfi a sziget feletti uralmat és a varázserőt szép lassan kicsalta egykori szeretőjétől.
David Daniels, a világ egyik legkeresetebb kontratenorja, tétova, sunyi és egocentrikus Prospero. Csak pózol abban a tudós szerepben, amelyet neki tulajdonítanak. Varázsolni se nagyon tud: mindent bájos segédje, Ariel végez helyette. Talán még a szakdolgozatát is róla másolta.
Nincs kimondva, de nagyon is elképzelhető, hogy a száműzetés nem is volt annyira jogtalan annak idején...

Ariel egyesíti magában a Vihar jótündérének a tiszta szívűségét és Puck játékosságát. A fiatal szopránok egyik legjobbja, az ausztrál Danielle De Niese elbűvölő bajkeverő. Energiája valóban nem e világi. Humorérzéke pedig egészen rendkívüli. Természetesen karaktere több játékteret enged ezen képességek kibontakoztatására, mint kolléganőinek, viszont éppen emiatt üres ripacskodásba is fulladhatna az egész. Szerencsére ez nem történik meg, hanem egy élénk, huncut, a szabadságról álmodozó szellem alakítja a cselekményt.

Sycoraxot Joyce DiDonato nagyon precízen építi föl. A libretto nagy erőssége, hogy eleinte hagyatkozik a közönség előítéleteire. Eredetileg Prospero a jó bölcs, és a boszorkány a gonosz elmeháborodott. Először mi is így gondoljuk. De egyre inkább kiderül, ez nem a teljes igazság. Sőt, inkább fordítva igaz.
Sycorax követelései jogosak, és amikor már erős ismét, képes megbocsájtani. Úgy szerzi vissza hatalmát, hogy önmagát erősíti meg. Nem kell Prosperónak ártania ahhoz, hogy újra az legyen, aki volt. Dicsőségének és méltóságának forrása a bosszúvágy lecsillapítása, és az, hogy hatalmával nem él vissza. Prospero behúzott farokkal, de épségben térhet vissza Milánóba.

Az ifjú szerelmesek elég súlytalan karakterek. Kicsit sablonosabbak, sőt karikatúraszerűbbek, mint kéne. Persze a nagy kavarodást az ő felbukkanásuk okozza, mégis a darab fő bonyoldamaihoz túl sok közük nincs. Bábok csupán: semerre sem haladnak. Bár a szentivánéji álomból ébredve sem emlékeznek az erdőben történtekre, tudat alatt viszont fejlődnek. A szigeten tett látogatásnak azonban semmilyen pozitív hozadéka sincs számukra.

A tegnap 71 éves Plácido Domingo életében most játszott először istent. Ilyen pompázatos Deus ex machinát se nagyon látott még a világ! Händel Koronázási miséjének jól ismert taktusaira jelent meg tengeralatti tróntermében nyílt színi tapsot kiváltva az amerikai közönségből.
Ez a Neptunusz azonban nagyon is emberi: öreg, fáradt, nyűgös, pár dolgot nem is nagyon ért. Ám amikor kell, minden hatalmát latba veti.
Domingo lubickol ebben a jutalomjátékban. Mint hallottuk, kicsit kevesli a neki jutó színpadi időt.

A nézőnek érdemes volt az újdonság és a szokatlan kockázatát vállalni. Ilyet még tényleg nem láttunk, de szívesen látnánk még.