Érdekes feladattal bővült munkahelyi repertoárom az utóbbi két hétben. Némileg fájlalom is, hogy hamarosan véget is ér e speciális megbizatás.

A cég kereskedelmi képviselője pár hónapon belül visszavonul (akár pár hétre is zsugorodhat ez az idő köszönhetően az új, szűkmarkú nyugdíjszabályoknak), az ő helyére keresünk egy megfelelő embert. Az őt kiválasztó háromfős bizottság szakértő tagja vagyok; hivatalosan a jelöltek angoltudását mérem föl, de egyébként is kíváncsiak a véleményemre. A koncepció szerint azonban a monstre, másfél órás interjúból én csak az angol nyelven előadandó, szabadon választott témájú prezentáció bő negyedóráján vagyok jelen. Ez alapján kell képet alkotnom.

Eddig mindig az asztal másik oldalán ültem, és meglehetősen utáltam ezt a szituációt. Most elvileg hátradőlhetnék, és élvezhetném a tét nélküliséget, talán kicsit azt is, ahogy a másik ember izzad.

De már megint félreismertem magam. Eszembe jutott ugyanis, hogy régebben mindig rendkívüli rosszindulattal figyeltem az apám ifjú pártfogoltjait. Ezek olyan egyetemisták voltak, akik az ő szárnyai alatt írták a szakdolgozatukat némi gyakorlattal egybekötve. Mindig bújtogattam, hogy pontozza le őket, hiszen stréberek. (Akkor még a felsőoktatást képzeltem az oktatás csúcsának, azóta szereztem két diplomát...)
Most viszont, hogy én döntök (ha nem is egyedül) más emberek sorsáról, kifejezetten segítőkész és barátságos vagyok velük. Érdekes...

Bár maga a helyzet izgalmas, és tekintve, hogy a munkahelyem jövője múlik rajta, csöppet sem tét nélküli, nem érzem mégsem jól magam benne. De nem a felelősség miatt, hanem a bemutatók szegényes színvonala miatt.

Az első jelentkező alapján nem ez lenne a benyomásom. Ő pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett. Felkészült, határozott, de kedves. A nyelvet is jól beszélte.

De azóta egyik kellemetlen élmény ér a másik után. Először is meglep, mennyire visszaélnek a rugalmasságunkkal. Van olyan, aki többször lemondta már a megbeszélt időpontot, pedig kifejezetten az ő kedvéért estig maradtunk volna. (Azóta már kikerült a versenyből.) A másik az utolsó percben szól, hogy ma mégsem jó.

Mégis a legnagyobb csalódást azok okozták, akiket már láttunk. Az első kizárólag saját, nem létező, személyes varázsára bazírozott. Kár, hogy a külvilág számára egy smodortalan, erőszakos, kellemetlen ember benyomását keltette. Emellett sem nyelvtudása, sem fölkészültsége sem győzött meg.

A legalacsonyabb színvonalú bemutatkozás nivójára nem magyarázat, hogy az illető nem volt teljesen idegen. Mégha ő azt hitte, elég lesz az ismerettség.
Bár személyisége ezerszer szimpatikusabb volt az előzőénél, még kivetítenivalót sem hozott magával. A második sem készített külön a mi számunkra prezentációt - egy régi anyagát adta elő erősen a vászonról blattolva - de a legutóbbi még annyit sem tett meg, hogy legalább válasszon egyet eddigi munkáiból. Helyette valaki más szakdolgozatából vetített ki és olvasott föl részleteket. Aztán még azt is megmutatta, képes arra a számítógép-guru mutatványra, hogy a Power Pointban beúsztatja a sorokat. (Az ilyen animációk megléte nálam eleve megkérdőjelezik az előadó komolyságát, de az is biztos, hogy szinte mindenki falra mászik ettől a modorosságtól.)

Nem értem, hogy miért nem készül valaki föl egy előre tudható, és jól körülírt feladatra. Egy 15 perces prezentáció - pláne szabadon választható témában - elkészítése nem szabadna, hogy egy-két óránál többet igénybe vegyen. (Akár ez is lehetne egy szűrő: aki egy hét alatt nem képes pár diát összetákolni, az szintén nem alkalmas.) Lámpalázasok el is próbálhatják előtte, annak az időigénye sem megterhelő.
Szívesen megkérdeztem volna - de sajnos csak a prezentáció tartalmát illetően kérdezhetek - úgy érzi-e a kedves jelölt, ez elég lesz. És, ha igen, hogy képzeli, hogy ennyire megsért bennünket?

Nem értem, hogy aki így mutatkozik be, az vajon mire számít. Ezek ugyanis nem apró hibák, amelyek az idegességnek vagy valami rossz, de javítható beidegződésnek köszönhetőek. Ez a leszarom-mentalitás megnyilvánulása. Csakhát milyen munka várható attól a szürke hétköznapokon, aki már az állásinterjút is leszarja?

Főleg, hogy nem wc-pucolót keresünk, éppenséggel olyan állást kínálunk, amely jól fizet, változatos, és presztizse is van.
Bár az első jelölttel szemben szerencsére semmilyen kfogásom sincs egyelőre (majd lesz, ha felveszik), de azért az elgondolkodtató, hogy egy későbbi értékesítési igazgatói széket bárki megkaphat, aki egy egyszerű feladatot megért és megold. Plusz beszél nyelveket.

Mindenesetre szomorú tanulság lenne, ha jelenlegi, kissé berozsdásodott emberünk ebben a virtuális versenyben könnyedén lekörözné a jelölteket. De ez nem azt jelentené, hogy ő mégis nagyon jó, csak nem értékeljük kellően. Hanem inkább azt, sokkal nehezebb épkézláb munkaerőt találni, mint gondoltam. (Azt hittem, majd a választék lesz túl gazdag, és nüanszok döntenek majd.)

Úgy látszik, nagyot változott a világ, mióta én már nem járok állásinterjúkra. Az én időmben az ember a lehető legjobb benyomást akarta tenni reménybeli munkáltatóira. Bár - ahogy mondtam - utáltam az egészet, meg sem fordult a fejemben, hogy én diktáljam a feltételeket, vagy ne fussak neki teljes erőből.
Ma meg szinte már a munkahelyeknek tesz szívességet a tisztelt jelölt, hogy beugrik bemutatkozni.