Don Giovanni - The Metropolitan Opera

Szeretném eloszlatni azt az esetleges félreértést már jóelőre, hogy New Yorkban jártunk volna. A budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban élő, HD közvetítést adnak a new yorki operaházból, csak ide jutottunk el. Nagyon nagy élmény, mindenkinek ajánlom. Én biztos megyek még ebben az évadban is.

Az előadás premierje szombaton volt, az ősbemutató 224. évfordulóján. Bár a művet Kierkegaard "minden idők legnagyszerűbb művészeti alkotásának" nevezte, Mozart korában csúfosan megbukott ez a népszerű, spanyol legendán alapuló játékos zenedráma. Mindössze öt előadást élt meg, és ami még nagyobb baj, a császárnak sem tetszett.

Pedig a történet rendkívül szórakoztató, a világtörténelem legnagyobb skalpvadászának utolsó, rendkívül mozgalmas napjának eseményeit írja le. A szerelem többféle természete látható, sőt, egyaránt a sötét, misztikus történetek kedvelőinek  és az erkölcs védelmezőinek is kedvére válhat az operairodalom egyik legmegdöbbentőbb befejezése. Don Giovannin egyik szeretője általa megölt apjának síremlék-szobra személyesen küldi a gazembert a pokolba.

Az egész történetvezetés ironikus és szellemes. A karakterek érdekesek és jól felépítettek. Don Giovanni az a típusú főszereplő, aki körül kavarognak az események, ám főhősnek nehéz volna nevezni. Érződik - és ez tegnap este is érződött - hogy Mozart és szövegírója, Lorenzo de Ponte, nem tudja teljesen elítélni az élvhajhászt. Don Giovanni ugyanis nem eredendően gonosz, csupán a végletekig önző, már-már gyermekien egocentrikus. Ártani senkinek sem akar, viszont mások érzései csak addig érdeklik, amíg azok neki kedvezőek.
Talán Mozarték értelmezése volt túl erkölcstelen az isteni igazságszolgáltatás ellenére annak idején. A szereplők többnyire nem jobbak sokkal Don Giovanninál. Ők is hazudoznak, színlelnek, és kihasználják a többieket. És sokszor elvakítja őket saját elképzelésük, amitől kimondottan butának tűnnek.

Ettől persze Don Giovanni nem jó ember, sőt, egyre súlyosabb bűnöket követ el. Ennek csúcsa, hogy megöli egyik szeretőjének apját párbajban, és persze mindent megtesz, hogy megússza.
Semmi sem drága: még egyetlen hűséges barátját, a rezonőr Leporellót is feláldozná, csak menekülhessen. Bár az is teljesen hihető később, hogy bántani őt sem akarta, csak épp ő volt kéznél a szükségben.

A Metropolitan korhű környezetben állította színpadra a művet. A díszlet kellemesen egyszerű és egyúttal igen érzékletes. Sevillai utcakép fölé magasodó loggiákkal, melyek életre kelnek az egyik leg(ön)ironikusabb jelenetben. Amikor Leporello elbüszkélkedik a szerelmes Donna Elvirának Don Giovanni hódításairól akkurátusan vezetett listával. Eszerint bőven kétezer fölött van a csapodárság világbajnokának áldozatainak száma. Ami az asszony szerelmét gyűlöletbe fordítja át.
Leporello hencegése közben a sevillai erkélyei nőkkel népesednek be; tökéletes biodíszlet.

A szereposztás igen jól sikerült. Mint a szünetben vetített riportból - melyet a világhírű mezoszoprán, Renée Felmming vezetett - kiderült, a világ legjobb Mozart-énekeseit válogatták össze erre az előadásra. A Metben nem szokatlan, hogy majdnem minden szerepet európai énekesekkel játszatnak. Ennek nemcsak az az oka nyilván, hogy az olasz kiejtést mégis az olaszok tudják a legjobban, hanem az is, hogy Don Juan legendája rendkívül mélyen gyökerezik az európai kultúrában.

Annak a szomorú időszaknak a végét még én is átéltem, amikor az operákat csak énekben adták elő, mára alapvetés a színészi játék is. Ebben az operában fontos, hogy alig van olyan karakter, amelyik egyedül lenne. (Szegény Donna Elvira igen, de enne is megvan a maga dramaturgiai szerepe.) Don Giovanninak számtalan kalandja ellenére egy hű társa van, Leporello. Nem véletlen, hogy a szolgáló sosem hagyja el, hiába undorodik gazdája machinációitól. Szívesen lenne ő Don Giovanni, de nincs hozzá bátorsága. Amíg a pokol el nem nyeli mesterét, vele van, utána mégis azt mondja, hogy megérdemelte, ami történt.

Különösen mókás az az ellentét, amely a tettrekészség és a termet között fennáll. A Leporellót megformáló Luca Pisaroni valóságos óriás. Míg gazdája talán alacsonyabb az átlagosnál.
Még viccesebb, hogy amikor ruhát cserélnek, mindenki beveszi a cselt. Az emberek azt hisznek el, amit el akarnak.
A ruhacsere azonban szimbolikus is lehet. Talán Don Giovanni is lenne inkább kicsit nyegle, kicsit gyáva szolgáló, akiben megvan legalább az igény a jóra.
Ez a Leporello kicsit sem szánalmas, de ravaszságából is visszavettek, hogy megerősíthessék őszinteségét. Kicsit olyan, mint Donna Elvira baráti alteregója. Pontosan tudja, hogy ura romlott, és nem érdemes a hűségére, mégsem tud ellentmondani neki.

Don Giovanni nemi és becsvágya két ártatlan, ifjú szerelmest is próbára tesz. Zerlina mindaddig biztos a dolgában a frigyet illetően, amíg fel nem tűnik Don Giovanni képében egy másik, ismeretlen és izgalmas élet. Pár édes szó elég, és a menyasszony már a szoknyapecérrel romantikázik.
Mojca Erdmann Zerlinája kedvesen kacér, bizonytalan, de éles elméjű. Majdnem elköveti élete legnagyobb hiábáját, hacsak a bosszúszomjas, megalázott Donna Elvira meg nem akadályozza a dolgot. Így sem ússza meg viszont vőlegénye féltékenységi jelenetét. Joshua Bloom címeres makacs öszvér, akit erővel és érvekkel sem lehet meggyőzni, ám a szerelem lefegyverzi. A két naiv ember most először szembesül azzal, hogy a házasság nem csak móka és kacagás lesz.

A meggyilkolt Commendatore lányának is van állandó kísérője, kissé tutyimutyi vőlegénye. Rendes ember Don Ottavio, csak egy kicsit unalmas. Hűsége és odaadása talán a legnemesebb érzés, melyet ebben az operában láthatunk. De a szarkasztikus hangvétel miatt tisztelni őt ezért ugyanúgy nem tudjuk, mint ahogy jegyese sem, a szíve mélyén Don Giovannira vágyakozó Donna Anna.
Ő az egyetlen nő, akinek nem ármánykodással csavarja el a fejét. Ők egyenlőek: a nőt is a hódítás érdekli elsősorban. Nemcsak apját siratja, hanem azt is, hogy az élete hamarosan belefullad az unalomba. Ezért odázza el mindig, hogy igent rebegjen kérőjének.
Ebben a szereposztásban talán az ő kettősük működik a legjobban együtt. A fiatal, lett szoprán, Marina Rebeka igazi passzív-agresszív aurát teremt az első perctől maga körül. Párja, a rendkívül szimpatikus Ramón Vargas csak futkos utána.

Szegény Donna Elvira szerelmes Don Giovanniba. Az sem győzi meg tévedése mélységéről, amikor Leporello felolvassa neki a szeretőjegyzéket. Ez két rokonlélek találkozása valójában. Csak Leporello már hozzászokott, Elvira pedig egyszerre döbben rá, miféle embert szeret. Talán Leporello épp e sorsközösség okán akarja kiábrándítani a megtört hölgyet. (Később azt mondja, halálra röhögi magát rajta. De még csak nem is mosolyog.)
Don Giovanninak már a helyettese (Leporelo álkabátban) is megteszi. Kérdés, hogy itt nem csupán egy, a hosszúra nyúlt magánytól túlcsordult szív vetíti ki érzéseit a szélhámosra.
Ő először erős, kemény nőnek tűnik. Elegáns, ellenállhatatlan és jóformán tökéletes. Don Giovanni méltó ellenfele. A méltóságteljes Barbara Frittoli azonban kellő tempóban veszíti el tiszteletreméltóságát. Utolsó szavainál - zárdába vonul - már kimondottan nevetséges.

Don Giovanni legnagyobb erénye, hogy leginkább egy üres vászonhoz hasonlatos. Mindenkinek kedvezni akar, azt festenek rá, amit csak akarnak. Ha valaki egy szenvedélyes lovag portréjára vágyik, megkapja. A lassan hervadozó szépasszony reménykedhet általa a másodvirágzásban. A fruskának meg megjött a herceg fehér lovon az ő lábacskájára illő üvegcipellővel még épp időben. Leporello is megkapja a regényhőst.
A vesztét is ez a megfelelési kényszer okozza. Esze ágában sincs párbajozni a felbőszült apával. De ha ez az elvárt szerep, akkor ennek kell megfelelni.

Mariusz Kwiecien játékában ez a megjátszott magabiztosság tetszett a legjobban. Ahogy minden udvarlás előtt vesz egy nagy levegőt. Ugyanígy rákészül, amikor a kísértettel száll szembe. Azt hiszi - tévesen - hogy a bátorságát kell bizonyítania. De az utolsó pillanatban mégis hű lesz. Önmagához.
Ez a Don Giovanni rendkívül modoros, és ez dicséret ebben az esetben. Mégha női szívekről is van szó, 2000-be belefásul az ember. Gesztusai betanultak, gondolkodására a felszínes nagyon hízelgő jelző.
A magát zseniális cselszövőnek képzelő Giovanni egyre nevetségesebbé válik, és ostoba konoksága és önhittsége miatt egyre könnyebb célpont. Ezért különösen ironikus és egyben jellemző, hogy ő maga hívja meg vacsorára az őt elpusztító kísértetet.

Ezek az ellentétek és bonyolult jellem(vissza)fejlődések teszik izgalmassá ezt a frivoll - misztikus történetet.

A zenére nem érdemes sok szót vesztegetni, még Mozart is a saját hatása alá került, amikor írta.