Életemben először tüntettem. A Nem tetszik a rendszer?! internetes mozgalom meghívására, stílszerűen a Szabas Sajtó útjára. Akit az események szép kronológijus egymásutánja érdekel, olvassák el az Index tudósítását. Nem megfigyelőként voltam ott, hanem aktív résztvevőként, ezért az élmény és a hangulat jobban érdekelt annál, ki áll a színpadon. Arra voltam kíváncsi van-e esély, vagy bele kell nyugodni, hogy egyelőre ez a nagyon nem ínyemre való kormányzás marad.

Azt hiszem, hogy a kíváncsiság általános érzés volt. Mindenki várt valami jelre, mert a Fidesz-KDNP nem csupán rossz irányba megy, de ezt olyan vehemenciával és tévedhetetlenséggel teszi, amelyet a kicsit is gondolkodó ember nem tud és nem is akar elfogadni.

A kormánypártiaknak abban igazuk van, hogy régi a nóta. Az Orbán Viktor számára azóta is megemészthetetlen 2002-es vereséget sem csupán a kormányzás színvonala okozta. Hanem éppen ez az agresszív, kritikátlan nyomulás, amelyet már az előző orbáni ciklsban is egész pályás letámadásnak neveztek. Nem is tudom, hogy akkor ami most a kétharmad nevében zajlik, mi lehet.

A beszédekben is elhangzott: a jelenlegi ellenzék nem sokat ér. Nem is nagyon volt róluk több szó.
Egyébként a beszédek nem nagyon tetszettek. A legtöbbnek nyugodtan lehetett volna a mottója: aki sokat markol, keveset fog. Csak egy-egy mozzanat fogott, teljesen egyik fölszólalóval sem tudtam azonosulni.
Különösen nem értettem egyet a Negyedik Köztársaság szónokával, aki új köztársaság alapításáról beszélt, és Orbán dúlását is aránytalanul eltúlozta.
Az ilyen mértéktévesztések komolytalanná teszik az egész mondanivalót, és csak csacska vágóképként végzik a Célpontban, melynek kedves, antikpatikus műsorvezetőjével, a szőke Keresztes Ildikóval összefutottunk a tömegben. Lehet, mi is csacska vágóképként végezzük a Hír TV egykori oknyomozó, mára pártpropaganda műsorában.

Hiába próbálták a hírműsorok elbagatellizálni a mai tüntetést, ez volt a 2011-es ünnepnap legnagyobb rendezvénye. Hiába szerkesztették be elé a hivatalos pártok megemlékezéseit azok fontosságát felturbózandó, a lézengő érdeklődők látványa a legkacifántosabban megfogalmazott kísérőszöveget is zárójelbe tette. Ma tényleg lábbal szavaztunk. Legeslegelső sorban a mai pártok ellen, és csak másodsorban a Milla mellett.

Figyelemre méltó viszont, hogy a második legnagyobb létszámú rendezvényt a Jobbik trombitálta össze. Igaz, ők maximálisan ezer körül lehettek. Mi több tízezren. 

Nem csoda, hogy Orbán Viktor inkább elmenekült Brüsszelbe. Ezzel az embermennyiséggel aligha tudott volna ringbe szállni. Ha fideszes lennék, ennek ellenére zokon venném, hogy nemcsak a párt- és miniszterelnök lécelt le, de a Fidesz korifeusai is az országon kívül töltötték a politikailag legrelevánsabb nemzeti ünnepet. Így azok, akik ma is a Fideszt támogatják - ami nem lehet sokkal kellemesebb manapság, mint Gyurcsány alatt baloldalinak lenni - nem élhették át a közös ünneplés örömét, márha volt ilyesmire igényük.

A mai tapasztalatom szerint pedig nagyon is lehetséges, hogy sokan igénylik az ilyen összeröffenéseket. Sosem értettem azt a szociálpszichológiai alapvetést igazán, hogy az ember tömegben elveszíti a saját akaratát. És tényleg! Igyekeztem a beszédekre figyelni, és egyértelmű volt számomra, hogy nem tapsolok minden mondat végén. De ahogy az idő telt, és a lábam kezdett elfagyni, egyszer-kétszer azon kaptam magam, hogy nem tudtam, miért tapsolok, csak úgy tapsoltam. Mint a pingvin, aki köztudottan Ceausescu egyik állata volt, hiszen az a hidegben is tapsol.

A körülöttünk lévő tömeg igen szimpatikus arcokból tevődött össze. A hátunk mögött egy vérbeli mozgalmár ordított be szellemesen egyedi lózungokat. "Fuss, Orbán, fuss!" "Ebből a szélből márciusra vihar lesz!" Ő aztán megteremtette a tüntetés hangulatot. Mert egyébként - legalábbis a környékünkön - igen jól nevelt, csendes emberek gyűltek össze. Szóval az Eper és vér - hangulat elmaradt. De ezt nem bántuk.