Kereken 40 év szolgálat után, múlt pénteken nyugdíjba ment az anyám.

Nem volt nehéz rászánnia magát: az a bizonytalanság, amelyben ma a nyugdíj-közeli emberek élnek, nem sokáig elviselhető. A saját munkahelyemen is folyamatosan latolgatják a hatvan körüliek, mikor érdemes elmenniük, mikor járnak a legjobban. Ahogy hallom, akár egy-két hónapos tévedés az időzítésben havi több ezer forint veszteséget jelenthet. Az is figyelemre méltó motiváció, hogy ezek az emberek, akik mögött tényleg ott van egy ledolgozott élet, nagyon félnek a jövőtől. (És azt is tegyük hozzá, ez a generáció munkás éveinek nagyjából felét már kapitalista, értsd munkaerőpiaci versenykörülmények között töltötte.)

Az anyám ráadásul többszörösen is különleges. Már azon is komolyan elcsodálkoztunk, hogy volt képes egyetlen bukás nélkül esti tagozaton elvégezni a jogot. A karrier végére is jutott világszám: egyetlen egy napig sem volt munkanélküli. (Második helyen, kicsit lemaradva az apám végzett; amikor ő hetvenes évek végén a Fémmunkásból a Magyar Kábel Művekbe átlépett, fél napig hivatalosan munkanélküli volt.)

De nemcsak ez az áldatlan bizonytalanság sarkallta az anyámat távozásra. Egész egyszerűen elfáradt. Okozott is nekem némi kellemetlen érzést ez, kellett egy kis idő, amíg megbarátkoztam a gondolattal: az anyám már nem lesz fiatalabb. (És én sem.)

Azonban az új, sokszor sem emberileg, sem szakmailag nem kompetend kollégák (pironkodva azonosítom saját generációm tagjait, a felsőoktatási tömegtermelés termékeit közöttük) és persze a csodás, makrogazdasági huszárvágások meggyőzték az anyámat, hogy amint lehet, visszavonuljon.

Egy cseppnyi hiúság nem munkált benne, hogy mostantól már öreg lesz. Egyrészt, mert egyáltalán nem az. Tudna ő még dolgozni, csak már elég volt. Másrészt egy olyan apával, mint az én nagyapám volt, az öregség nem jelent rosszat.
Nagyapó amúgy jól kifosztotta az államot: harminc évig volt nyugdíjas. Emlékszem, a huszonhetedik évben - amikor én mint pályakezdő munkanélküli kvázi előnyugdíjasként otthon voltam vele - megkérdeztem, nem unalmas, hogy ennyi ideje nem dolgozik. Azt válaszolta, hogy egy percig sem unatkozott. (Ami persze nem igaz; kártyázás közben például rendkívül látványosan szenvedett, ha a játék lelassult...)

Az állam szégyene, hogy a tetterős, nagy tudású emberei - mint például az anyám -. hanyat-homlok menekülnek a nyugdíjba, mert még annyi lojalitás sem jár nekik, hogy negyvenvalahány év után ne kelljen hetekkel sakkozniuk, ügyeskedniük.

Utoljára csütörtök reggel kellett az anyámnak a metróban tülekednie. Délután már a testvérem hozta, ahogy péntek reggel is, és aztán délután is ő segített a kiköltözésben. Készültünk: kis mignon (a nyugdíjba menetel első, kézzel fogható hozadéka, hogy találtunk egy kis pazar pékséget a közelben) és egy csokor virág várta otthon anyukánkat, aki természetesen nem számított rá. Soha semmi ilyenre nem számít, pedig, azt hiszem, figyelmesség tekintetében jólneveltek vagyunk. A családunk amúgy is hajlamos minden apróságot megünnepelni.

A nyugdíjbulik még folytatódnak. Tegnap a mi gyermeki életünk régmúltjából hozott tradícióval kötöttük össze. Az első tanítási napon - amit nagy megrázkodtatásnak volt elkönyvelve - a Mama mindig itthon maradt, hogy gulyáslevessel és túrógombóccal várjon bennünket. Én utóbbit annyira nem szeretem, mondjuk, de ez a szokás nem kopott el az évek során. Végülis a testvérem még iskolába jár...

A nagynéném - aki elsőként vetette föl a nyugdíj ötletét - még a legendás Vámház körút 9-be is elment, hogy a nagy váltás apró szimbólumát beszerezze. Azért megjegyezte, keresve sem találhattunk volna olyan időt, amikor az arany drágább, de mivel nem vagyunk nagyfogyasztói a nemesfémnek, ez a kis, 1,8 grammos fülbevaló tökéletes választás volt.

A harmadik felvonás egyébként valamikor szeptember végén/ október elején lesz esedékes, amikor is elvisszük a családot a kedvenc steakhouse-unkba.

Téves azt gondolni, hogy ezzel vége az ünnepség-sorozatnak. A nyugdíj ötletének másik nagy támogatója, anyukám legjobb barátnője is most ment nyugdíjba. Így kell ezt csinálni! Együtt kezdtek iskolába járni ötvenkét évvel ezelőtt, bár osztálytársak "csak" ötven évvel ezelőtt lettek. (Ez látható a képen; kis csalással az a kép címe, hogy első nap az iskolában. Egészen mostanáig abban a hiszemben éltem, hogy tényleg ezt örökítették meg, de most kiderült, ez már az első tanév vége. Anyukám az első padban áll, fehér fölsőben és sötét hajjal. Szemfüles ismerősök egyébként Nagyapót is megtalálhatják a képen.) Most pedig egyszerre mennek nyugdíjba.
Az ő családjával is hátra van tehát két ünnepség. Az egyik egy közös vacsora lesz. A másik pedig egy közös dőzsölés. A lányok egy dolgot már jó előre megbeszéltek: az első nyugdíjukból vesznek a Csarnokban egy libamájat (háj inkluzíve), és megsütjük. Felajánlottam, hogy a két családnak sütök hozzá kenyeret. Ezt a barátnőék még nem tudják, de nem hiszem, hogy lenne ellenvetésük.

Így is neki lehet veselkedni az ezüst éveknek, nemcsak kesergéssel és hiúságból erőltetett teherbírással. Egy újabb példa, amelyet érdemes megjegyeznem, úgy hiszem.

Bár már megtettem nem is egyszer - és a Mama egyelőre nem nagy internetező - ezúton is kívánom neki, érezze olyan jól és felszabadultan magát, mint most, és minél tovább dézsmálja az államot!