Szentimentális leszek ma. Másképpen nem megy. Mert egy tizenegy éve a szívemet nyomó kő esett le tegnap este.

Az ősrégi olvasók már ismerhetik egykori irodalomtanárom történetét, mert nem is egyszer beszéltem itt már róla. Ami a régmúltat, a gimnáziumi éveket illeti, nem változott a véleményem a három évvel ezelőtti cikkhez képest. Sőt, talán az a megdöbbentő, hogy tegnap, amikor egy bő évtized után újra rendesen, kiadósan és személyesebben, mint valaha, beszélgethettem vele, mennyire ugyanazok voltak a benyomásaim, mint régen.

Mert tegnap bizony végre meglátogathattam. Amikor közvetlenül érettségi után megsértődtem, sokáig nem is kívánkoztam hozzá. Aztán pár évvel később, amikor a büszkeségemet félretéve magam érdeklődtem, elmehetnék-e, ismét barátságtalan volt, és ez eltántorított.

A nyári osztálytalálkozón viszont ő hívott meg. Bízva abban, hogy a szavak azt jelentik, amit, elfogadtam a meghívását. Csak sajnos egy rosszullét közbeszólt, és inkább nem kockáztattam, hogy túl hatásos legyen visszatérésem.

Most pótoltuk. Nagyon féltem. Nagyon fontos ember volt életem nagyon fontos időszakában. És a személyiségének része - ettől is volt akkora kihívás diákként - hogy nem köntörfalaz, és egy jól irányzott mondatért az ördöggel is lepaktál akár. Ha még ráadaásul van benne némi tüske amiatt, hogy belőlem nem lett bölcsész, akkor aztán kínozni fog.

Mégis megérte belevágni, ebbe csak most, utólag gondoltam bele.

Háromnegyed nyolckor találkoztunk Csöncsönnel a buszmegállóban. Ha lassan mentünk is volna, akkor is tíz perccel korábban érkezünk, ami csak minket zavart, őt biztos nem. Nincs is óra a szobájában, illetve van egy, de az már valószínűleg két-három éve fél hármat mutat.
Szóval elsétáltunk az utcája másik végéig, álltunk ott két percet. 19:57-kor nehéz lábbal elindultunk a ház felé. Csöngetés, kulcscsörgés, a szokásos szoba (kicsit átrendezve), a szokásos manírok.

Meglepően rövid ideig volt csak gombóc a torkomban. Pedig még olyan dőreségek is eszembe ötlöttek múlt héten, hogy utánanézek kicsit jobban annak 4-5 könyvnek, amelyet legutóbb olvastam. Régi, de meghamisított beidegződések. Ugyanis szinte sosem foglalkoztunk azzal magyarórákon, hogy mások mit mondtak. Nagyjából azért, amiért én sem tettem meg végül: fárasztó lett volna utánajárni.

A feszültséget nem is ő oldotta föl. Ő olyan volt, mint mindig. Ez nagyobb szó, mint amit e közhely sejtetni enged. Én ezzel az emberrel tizenegy éve nem találkoztam. Éppen ezért elhatároztam, nem feszengek egy percet sem. Előre megbeszéltük Csöncsönnel, ha kellemetlenkedik, vagy csak morcos kedvében van, hamar eljövünk.
Ehhez képest éjfélig maradtunk.

Valamit azért észrevett zavaromból, mert megnyugtatott, most már tét nélkül mondhatok neki ellent. Erre én is megnyugtattam, régen sem fogtam magam vissza. Tudta.

Az imidzs központi témája volt a beszélgetésnek. Petőfitől Csöncsönig megtárgyaltuk, hogyan kell(ene) egy irodalmárnak karriert építenie. Lamentáltunk, hogy nincs rendes, sőt semmilyen irodalmi közélet; vagy, ha lenne is, azt is szétszabdalja a politika.

Közben én a saját imidzsemen is gondolkodtam. Mert persze előkerült az a tüske. Csak végre kérdés formájában, nem pedig ítéletként, mint korábban. Miért nem az ELTÉ-re mentem? Megijedtem, hogy nem vagyok elég tehetséges. Sokszor megfogalmaztam magamnak ezt már korábban. De sosem mondtam ki.
És ahogy régen is, most is kipiszkálta belőlem az udvariasságokon túli igazságot. Még azt is hozzátettem, középszerű tanár nem szerettem volna lenni.

Aztán valamiféle súlytalan győzködésbe kezdett a tanári pálya szépségeiről. Súlytalan volt, hiszen az érettségink óta ő sem tanított. Súlytalan volt, mert 30 évesen már késő lett volna engem erről meggyőzni.
Egyúttal beavatott egy kulisszatitokba is. Erre korábban tényleg nem lett volna esély, hiszen tanárként nem mondhatja el, mit miért és hogyan csinál; a bűvész sem leplezheti le a trükkjeit.
Számára a legfontosabb kérdés a hitelesség a katedrán állva. A gyerekek sok mindent elviselnek (valószínűleg a tolerálnak szó helyesebb lenne, de mindegy); ha látják valakin az erőfeszítést, megbocsájtják a kisebb-nagyobb hibáit.

Amivel meghökkentett, hogy sokkal magabiztosabbnak gondolt, mint amilyen voltam. Most értette meg talán, hogy nem azért nem lett belőlem bölcsész, mert lenézem a nyelvekben és irodalomban való elmélyedést, hanem mert éppenséggel nagyon tisztelem a művészet és a tudomány ezen érdekes elegyét, amit a bölcsészet jelent.

Korábbi lenézése és megvetése más irányú tanulmányaim iránt nem nekem szólt, hanem annak a vélt attitűdnek, melyre ő tévesen következtetett az érettségi után. Kicsinyes volt és bosszúálló. Nem gondolkodott, csak ítélkezett, és csak némi cinizmussal jelenthetjük ki, hogy értem haragudott, nem ellenem.

Nem tudom, mi változtatta meg a hozzáállását. Szószátyársága, átlátszó pózőrködései ellenére nagyon ritkán tudom, valójában mit gondol.

Számos másfél évtizedes kérdésről beszéltünk. Olyanokról, amelyek beépültek a barátaimmal a kollektív tudatunkba, és végtelenül izgalmas helyzet volt, hogy vele, ezek főszereplőjével, végre meg lehetett ezeket vitatni. Nem tudom, mennyire érezte jól magát tegnap, sosem fog kiderülni, de az biztos, hogy nemcsak mi hallottunk érdekes dolgokat.

A lényegben - már ami a régmúltat illeti - egyetértettünk: jó volt. A jelenben pedig az a jó, hogy ezt minden további nélkül kimondtuk.