Nagyon kellemes meglepetés ért, amikor pár hónappal ezelőtt a Pontilyen blogra, közvetlen szomszédunkra, tévedtem. Ponti barátom (itt kommentelőként a Csöncsön nevet használja) ugyanis egy teljes bejegyzést írt születésnapom alkalmából.

Érdekes dolog, de ismeretségünk 14 éve alatt még egyszer sem adtunk egymásnak ajándékot. Illetve karácsonyra én neki kétszer is - egyszer csak úgy, másodszor pedig őt húztam, de január 7-én sosem. Az ő családjában - mint elmondta - nem szokás. Ezt én akceptáltam, és valamiféle tapintatból talán, de többet én sem adtam neki semmit díszcsomagolásba burkolva, mintegy formálisan. Csak talán úgy össze-vissza.

Ponti az egyik legjobb barátom. Sajnos (talán nekem szerencsére) én meg sem pendíteni, hogy esetleg ő volna a legjobb. Mert akkor kicsoda Dyson? Ettől függetlenül azért elég közel van a tűzhöz. És tudom, hogy nem bánja, hogy most nem futottam le a kötelező, de nem őszinte tiszteletkört.

Hogyan is kezdődött? Ahogy erre már egy párszor utaltunk, osztálytársak voltunk. Ő valamiért vicces figurának tűnt, ám egyúttal különcnek is. A legelső padban ült, az ajtó mellett - teljesen egyedül. Egyik németórán számomra nagyon nem kedves páros feladatot kaptunk. (Aminek, ugye, az a lényege, hogy egymással németül kell beszélgetni - életszerű - és aztán németül előadni a diskurzus eredményét. Borzalmas feladattípus.) Mivel ő egyedül volt, hirtelen az az ötletem támadt, majd én leszek a párja. Jól tudtunk együttműködni, ő ráadásul örökös kitűnő, ami rám is jó fényt vetett, továbbá lehetett róla némi kötelességtudatot feltételezni.

Kezdetben elég elvarázsolt volt. Sokan - néha én is - egyenesen kinevették. Mert nem értették. Mindig mosolygósan járta a folyosókat, fiúktól szokatlan gyöngybetűkkel írt, és minden ujján be tudta hajlítani az utolsó ujjpercét - külső rásegítés nélkül. Néha furcsa kérdéseket tett föl: egyik lánytól megkérdezte (akit a többi fiú nem is nagyon mert megszólítani, mert jó nőnek számított korát meghazudtoló méretű, másodlagos nemi jellegei miatt; pedig szerény, kedves teremtés volt súlyosan beteg lélekkel szóval Ponti odalépett hozzá azzal, hogy miért ilyen nagy a feje a testéhez képest...
Engem egyébként a mackónadrágom miatt talált meg. Kamaszkoromban a dackorszak nálam azt jelentette, hogy nem volt hajlandó nőies (lányos?) ruhákban járni, csak melegítőben. Ezt Ponti szóvá is tette, nagyon örültem neki, mondhatom.

Magyar órán szökkent szárba a barátságunk. Hárman ültünk egymás mellett: a Tehetséges, a Tanár kedvence (én) és a Szakértő (Ponti). Remek esszéket írtunk e szerint a szereposztás szerint éveken át, nagyon jó idők voltak. Kicsit mintha valamiféle irodalmi társaság lettünk volna. De nem ilyen mostani, köldöknézős, hanem egy olyan igazi kiegyezéskori, amikor az irodalom még nem csupán egy tárgy volt az iskolában... És ez főleg két dolog miatt vicces így visszatekintve. Egyrészt mert a fontosságunkat főleg mi érzékeltük (hasonlóan a köldöknézősökhöz), és hát az irodalom nekünk elsősorban mégiscsak egy tantárgy volt. A legutóbbi osztálytalálkozón előbbiről erősen megbizonyosodhattam, kevés emberre tojtak olyan erősen, mint ránk. A Tehetséges jól menedzseli magát - mint mindig - meg hát nyitottabb is, úgyhogy ő többekkel is diskurált.

Nekem viszont igazából teljesen kielégítő volt, hogy főleg Pontival beszélgettünk. Erre is rájöttem akkor, hogy valószínűleg azért kölcsönös a közöny társaságunkon kívül rekedt osztálytársaimmal, mert a bentiek túl érdekesek számomra.

A második évtől kezdve mindig egymás mellett ültünk. Emlékeim szerint sosem éltem vissza azzal, hogy ő általában mindent tudott. Sem puskázni, sem másolni sem tudtam soha, szerencsére szükségem sem nagyon volt rá.

Játszhatta volna a nagyokos jótanulót, akit megtiszteltetés tegezni. De sosem tette, mert pontosan tudja, nem csak lexikális tudás létezik a világon. A legjobb tulajdonsága a kíváncsiság egyébként. Szenvedélyesen és állhatatosan kutatja az őt foglalkoztató kérdéseket. Általában azonban szellemi úton. Annál hangsúlyosabbak az életében a valós események. Ritkán és nem túl szívesen jön ki a szobájából. Jellemzően onnan figyeljük mindketten az életet.

Leginkább csak szemlélődünk. Nem akarok az ő nevében persze elhamarkodottan nyilatkozni, de azt hiszem, az is közös vonás, hogy bármennyire is aggaszt néha, azért alapvetően nem bánjuk, hogy általában kimaradunk az élet sűrűjéből.

Ennek ellenére jellemző, hogy együtt mentünk el először a sajnos ma már csak néhai Alibibe. Ritkán járok szórakozni, az a zajos, füstös, piás világ nagyon idegen tőlem. De azon az estén nagyon jót mulattam. Semmi káröröm, két-két pohár pezsgőt ittunk meg, és halálra röhögtük magunkat a Szép város Kolozsvár transzvesztita verzióján. Felejthetetlen élmény volt! Többször jártam utána még az Alibiben, de többnyire már csak a zajt, a füstöt és a részegeket tapasztaltam. Egy évvel később - az első alkalom emlékére - újra kettesben mentünk, de csalódottan távoztunk. Annyira, hogy ezt meg is beszéltük.

Lassan tizenöt éve ismerem, ami a fél életem, életünk, és valahogy mindig ott volt valahol. Emlékszem, az első nap után róla meséltem otthon elsőként.

Nagyon meglep még ma is, hogy kedvel. Nemcsak azért, mert engem elég kevesen kedvelnek. Hanem azért is, mert több olyan dolog is van, amiért utálhatna. Érdekes dolog, hogy az ilyesmi min múlik. Ő azt írta, kezdettől fogva érezte a láthatatlan összeköttetést. Én meg simán nem tudom, miért. Mert a kérdés megfordítható. Miért kedvelem (jajmá, hát a születésnapján csak ki lehet mondani: szeretem) én őt, ha szinte semmi sem stimmel? Okoskodás következik: mert a lényeg stimmel. De azt hiszem, ennél őszintébb, ha azt mondom, nem tudom. Nekem természetessé vált az évek során. Azért vonzott, mert érdekes volt; tetszett, hogy a világ legtermészetesebb dolga számára, hogy olyan, amilyen. És minden emberi kapcsolat legfontosabb pilléréről sem szabad megfeledkezni: nagyon jókat nevetünk mindenfélén.

Boldog születésnapot, kedves Ponti! Isten éltessen sokáig!