A felolvasó - filmkritika

Bűnös-e az ember, ha egy háborús bűnöst szeret? Ezt járja körül ez a film, de igazi választ nem ad, mert erre nincs jó válasz.

Az ötvenes években egy német kamaszfiú és a nála 21 évvel idősebb kalauznő között szenvedélyes szerelem bontakozik ki. Először csak dugnak, aztán a fiú felolvas a nőnek, végül pedig még kirándulni is elmennek együtt.

Aztán a nő eltűnik. Végleg.

Az a nő, akit a fiú szeretett, soha többé nem jön vissza. A rémes viszontlátás jópár évvel később joghallgatóként éri a fiút. Náci bűnösök perére viszi őket filozófikus professzoruk, és a vádlottak padján öt másik nővel együtt ott ül az egykori, a feledhetetlen kedves. Mint kiderül, Hanna egy haláltábor SS-őre volt, feladata a foglyok szortírozása. Rajta (is) múlt, hogy ki ment Auschwitba meghalni.

A két történet forr itt egybe. Van egyszer Hanna, a kissé frivoll, de csodálatos nő, aki bevezette az akkor 15 éves Michaelt a szerelem Paradicsomába. És ott ül Fräulein Hanna Schmitz, aki minimum 300 ember életéért felel. Legalábbis ennyit tudnak bizonyítani.

A nagy sikerű regényt és a filmet is a holokauszt bűnöseinek felmentésével, cselekedeteik mentegetésével vádolták. Pedig valójában csak szakít ezzel a fehér - fekete szemlélettel, amely évtizedeken át "kötelező" volt a holokauszttal kapcsolatban. De ma már más idők járnak, ahogy távolodunk, látnunk kell (és hála számos kiváló, főleg német alkotásnak látjuk is), nem ennyire egyszerű a dolog. Könnyű az egész SS-t pszichopata gyilkológépek arctalan tömegének látni, de realistább és célravazetőbb megérteni, hogy mi történt. És ez a történet egyik fő kérdése, meg lehet-e, meg kell-e és meg szabad-e érteni a holokausztot a nácik szemszögéből. A történet egy teljes karaktert szán azok képviseletére, akik azt vallják, hogy erre nincs magyarázat!

És persze nincs, ha az ember az ember áldozat volt, vagy csak hallott a rémtettekről. De mi van akkor, ha az egyik gaz náci az illető életének nagy szerelme? És talán még enyhíteni is tudná a büntetését, mert tud valamit a nőről, amit senki más.

A válasz aszerint alakul az emberben, hogy miként értékeli a körülményeket. Hanna legfőbb mentsége saját tudatlansága és butasága. Sokan léphettek be úgy az SS-be, hogy fogalmuk sem volt, mire megy ki a játék. Honnan is tudták volna? Népszerű intézmény volt, elit hely, ahová ennek ellenére bárkit fölvettek. Még egy butuska gyári munkáslányt is.

Szeretjük-e a buta, manipulálható embereket, akik ész nélkül követik az idők szavát? Vagy legalábbis elfogadjuk-e őket? Mit tettünk volna mi? (Ezt a kérdést Hanna is fölteszi a bírónak, aki ettől rendesen megrökönyödik, és nem válaszol.)

Aztán mikor az elfoglalt Lengyelországba küldik, hogy a KZ-ben legyen felügyelő, akkor vajon mennyire van tisztában azzal, hogy mi zajlik ott? És az a megdöbbentő, hogy még húsz évvel később sem fogja föl az egészet. Mert képtelen fölfogni. Ez vajon még mindig sima butaság? Avagy a bűntudatnak az a fázisa, amikor a bűn annyira felfoghatatlan, hogy az agy minden tényt és minden rációt elutasít.

Pedig Hanna érez bűntudatot, és bünteti is magát. Amikor megismerjük, 36 éves, vagyis igazából fiatal. De már annyira lestrapált, annyira fáradt, annyira illúziómentes, hogy az már szinte fájdalmas. Ha Kate Winslet megérdemelte az Oscart, hát az pont ennek az állapotnak az eljátszásáért járt.

És ebbe csöppen bele a 15 éves Michael. És vele együtt visszajönnek a színek, a szagok, magyarán az élet. Hanna először próbálja beleélni magát ebbe a helyzetbe, talán megúszta, talán nem halt meg a lelke teljesen, talán nem akkora szar, mint ahogy eddig tűnt. De aztán rájön, azt a terhet, amelyet cipel, örökké viselnie kell. Nem érdemli meg ennek a tisztalelkű, fiatal embernek az őszinte szerelmét. (Hozzátéve, hogy azért ilyenkor ott motoszkál a lebukás lehetősége is. Vajon szeretné-e őt Michael, ha kiderülne, mit tett?) Számomra ennek belátása a legmegrázóbb a filmben. Egyúttal a legnagyobb tanulság is: az ilyen rohadt ideológia mindenkit tönkretesz. Csak áldozatok maradnak utána. Nem mindenki ártatlan áldozat persze.

A perben fölmerül, a parancs és a szabad akarat viszonya is. Hiszen Hanna azzal magyarázza szörnyű tetteit, hogy neki volt egy feladata, amelyet teljesített. Az is elég megdöbbentő, hogy ez az érvelés nem valamilyen ügyvédi tanács, hanem őszinte meggyőződés. Hanna már akkor is elhárította a döntés felelősségét. Nyilvánvalóan ez a bűne.

A film jó, bár kissé lassú és időnként szöszmötölős. Kate Winslet most is dicséretet érdemel, de az Oscar-díjat tekinthetjük inkább az eddigi életmű megkoronázásának. Több olyan filmje is van, amely sokkal jobb. (Ha már sajátos bűntudat témakörben keresgélünk, akkor az egyik első szerepe az Angyali teremtményekben sokkal erősebb.)

Nagyon zavaró viszont, hogy semmit sem sikerült Németországból elcsípni. A film kulisszái mintha egy európai USA-rezervátumban lennének. Hiába visítanak korabeli villamosok a berlini utcákon, sem Winslet, sem Fiennes nem néz ki eléggé németnek. (Fiennes a felnőtt Michaelt játssza elég egyhangúan. Néha már kínos ez az angolos elegancia, nekem nem passzol ehhez a karakterhez.) Ez elég sokat elvesz a történet realista vonulatából, és nagyon sokat árt a filmnek. Főleg azért, mert a nem németspecifikus részekben van élet, van spiritusz - minden pasztelles művészkedés ellenére. Sőt, szép megoldás, ahogy a halványsárga függönyök közül betör az erős napfény, hogy a fáradt hússzínű falak élénk eperszínűre fesse. Finomkodássá Fiennes örökösen fogfájós arckifejezésétől válik a dolog. Egyszerűen nem hihető, hogy harminc év is kevés a dolgok megemésztéséhez, hogy még mindig annyira rossz.

Hogy ne csak rosszat mondjak, a keretet adó apa - lánya kapcsolat szép és érdekes fényben látszik. Bár ebben nagy szerepe van a partnernek is, a fiatal és helyes Hannah Herzsprungnak is. Ő, a fiatal Michaelt játszó David Kross és Bruno Ganz a legjobbak, talán mert németek, és ezáltal jobban értik ezt a kollektív bűntudatot, amely azóta is benne van a német emberek zsigereiben.

A dráma mindenkit megérint, és ahogy mondtam, nem lesz az ember a film végére sem okosabb. Még nagyon sok időnek kell eltelnie, mire bármi biztosat ki lehet mondani azokról az időkről, úgy tűnik.

Értékelés: 8/10