Már nagyon vártam a mai napot. Előre kigondoltam, milyen eszement statisztikákkal örvendeztetem meg a kedves olvasót. A téli szünetben el is kezdtem ezeket összeszedni, hány filmről írtam kritikát, hány komment érkezett stb. De most valahogy másképp gondolom, ezért jó, hogy nem harangoztam be előre.

Ma egy éve indult ugyanis ez a blog ezzel a bejegyzéssel: http://recklamal.blog.hu/2008/01/28/bekoszonto_24

Az első hozzászóló, Dyson ma már szerzőtársam október óta.

Sokat olvasgattam a blogot karácsony körül, amikor még a számok dzsungelével akartam elkápráztatni a látogatókat. Egy dologra mindenképp büszke vagyok: a blognak egységes hangvétele, stílusa van. A változások ellenére csak aszerint lehet megmondani egy-egy bejegyzésnél, hogy mikori, ha az ember pontosan emlékszik arra az aktualitásra, melynek apropóján íródott. Ez feltétlenül erény.

Pontosan nem tudom, hány látogatónk volt az elmúlt 12 hónapban, én kb. 100 000-re tippelnék, de biztosan csak október 10. óta mérjük. Ez rengeteg, ahogy a napi átlagos 200 kattintás is nagyon szép teljesítmény szerintem.

Eredetileg ugyanis főleg a barátaimnak, közülük is leginkább a testvéremnek szántam az egészet, magamon kívül persze. A barátaim is gyakran járnak ide, de ők nincsenek kétszázan. Szóval mások is rendszeresen jönnek, szinte nincs is olyan perc, hogy valaki ne lenne fönn, ami szintén jó érzés. Ennél csak az a jobb, amikor újra is újra látom ismeretlen ismerőseimet, akikkel a blog nélkül valószínűleg sosem "találkoztam" volna.

Bevallom, az első címlapomról lemaradtam. A fene sem gondolta, hogy kint leszek az Index címlapján. Pláne nem 4 nap blogolás után! Azóta tudom, megtanultam, a blogketrecbe nem az írás minősége miatt jut az ember, hanem a témaválasztás közkeletűsége a döntő. Akik rendszeresen írnak a cigánykérdésről, antiszemitizmusról, Magyar Gárdáról, celebekről, gyakrabban kerülnek címlapra. Általában ez a blog is akkor merítkezhetett meg a nagyobb nyilvánosságban, amikor ezekkel foglalkozott. A legtöbb címlapot egyébként a Megasztár 4. évadja miatt kaptam, az általam elért 31-ből ötször sikerült olyat alkotni az énekversenyről, amelyet érdekesnek tartottak az Index szerkesztői. Nem szégyellem, engem továbbra is motivál a címlap lehetősége. Sokan mondják, és néha én is így gondolom, hogy több vesződséggel jár, mint örömmel. Lévén, a címlapról néha tényleg idekeveredik pár igazi tuskó. Eleinte még nagyon a szívemre vettem, amiket írtak. De ma már hasznosnak érzem a jelenlétüket. Természetesen nem úgy, mint azokét a kedves vendégekét, akik figyelmesen végigolvassák, és érdemben - no meg kulturáltan - szólnak hozzá a témához.
A bunkók sajátos haszna kettős. Egyrészt jó képet ad az illetőről. Manapság már látom magam előtt ezeket a magukkal szemben végtelenül igénytelen alakokat. Szép és közhelyes dolog lenne írni, hogy sajnálom őket. De ez egyszerűen nem igaz. Az ilyen ember megérdemli a sorsát általában.
A másik dolog, ami mindenesetre az én személyiségemet gazdagította, hogy valamelyest tudom kezelni ma már az ilyesmit. Bunkókkal, debilekkel nem kell vitatkozni, ők sem azt akarják, csak ártani. Akkor meg miért szerezze meg az ember azt az örömöt nekik azzal, hogy megbántódik? Válaszolni meg azért nem érdemes, mert többnyire azért csinálják ezt, mert a valóságban a kutya sem kíváncsi rájuk, úgyhogy virtuálisan járnak nagyfiút (vagy nagylányt, bár ahogy látom, a női intelligenciával ritkán fér össze a fölösleges verbális agresszió) játszani ezek a kis senkik.

Egy éve feltámadó grafomániám miatt kezdtem bele. Már akkor is írogattam mindenfélét, amikor nemhogy blogok, de még internet sem létezett. Eleinte vonalas füzetekbe (nemritkán az órákon a normál füzetem hátuljába), később kezdetleges szövegszerkesztőkbe. Most már tisztán látom, hogy leginkább író szerettem volna lenni. Aztán be kellett látnom, nincs elég tehetségem hozzá. Ez a felismerés hosszadalmas és fájdalmas folyamat eredménye volt. A végpontján teljesen fölhagytam mindenféle írással, évekig egy sort sem írtam. Aztán ahogy az életem gatyába rázódott 2007 elején, egyre inkább éreztem a vágyat. Tavaly ilyenkorra pedig igazán erős lett ez az érzés, és egy év elteltével nemhogy kiapadtak volna a témák, hanem bizony mostanában nagyon sokszor a blogon gondolkodom.
Végülis pont azt csinálom, amire mindig is vágytam. Van egy egész jó "polgári" foglalkozásom, ezért megfizetnek úgy, ahogy. Mellette - néha kicsit helyette - írogathatom a gondolataimat, és még olvassák is. Ennél többet, nem is tudom, hogy vártam valaha az élettől. Ezért nem tudom magam lúzernek érezni, mégha formailag talán az is vagyok.

Két kérésem lenne a kedves olvasókhoz:

Egyrészt megköszönném, ha leírnátok, melyik (melyek) volt(ak) a legkedvesebb írásotok/ írásaitok.

Másrészt - de ez már inkább a reklám helye - tartsátok meg azon számomra nagyon kedves szokásotokat, hogy olvastok.