Teljesen kétségbe vagyok esve az ónos eső miatt.

Az előző posztból kiderül, ma nem voltam dolgozni, mert féltem az ónos esőtől. Itt, Pest déli részén dél felé kb. egy órán keresztül szitált egy kicsit. Az a rémség, ami a Dél-Dunántúlon keserítette meg az emberek életét, itt elmaradt.

De sajnos nekem még ez is sok. Pedig délutánra olvadozott kicsit, és még a nap is kisütött halványan az utolsó órájára.
Azóta főleg a hírek jönnek az újabb csapadékról, ami akármi lehet. Az OMSZ-nek láthatóan fogalma sincs arról, hogy mi is lesz. Az amatőr időjósok meg örvendeznek, hátha esik valami...

Hát ne essen! Ugyanis lelkibeteg vagyok ettől a szar bizonytalanságtól. Ezt a kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget nem tudom elviselni.

Persze könnyedén megoldhatnám a dolgot. Egyrészt holnap is kivehetek szabadságot, és valószínű, hogy így is lesz, mert még csak bejutok (a testvérem bevisz, ha kell), de hogy jutok haza? (Azt sajnos már nem tudja megtenni.) Igazi bénító félelmet érzek, ez egy valódi, jól fejlett, egészséges fóbia. (Csinos kis oximoron, nemde?) Tehát hiába adnak olyan tanácsokat, hogy apró léptekkel, óvatosan csoszogva át lehet vészelni. A barátnőimtől még egy hegymászóknak való csúszásvédő kalucsnit is kaptam. Ez nagyon kedves, és tudom, hogy a jószándék vezet mindenkit, aki segíteni akar. Csak ők éppenséggel nem értik, nem érthetik meg a helyzetet.
Ráadásul a munkvégzésem helye jó időben is tíz perces sétára van a buszmegállótól. Az út elhagyatott, kevesen járnak arra, és nem is nagyon takarítják.

Szóval az egyenes megoldás, hogy felhívom a főnökömet reggel, és megmondom neki, ma sem számítsanak rám. Ez kellemetlen, mert lenne dolgom bőven. Egy részét itthon is el tudom végezni, de van, amit nem. Ahogy írtam, a kolléganőm nagyon rendes, de azért ezzel sem szeretnék visszaélni.
Ahogy a főnököm türelmével sem. Látom rajta, hogy nem szereti, ha szabadságon vagyok. Nem feltétlenül azért, mert sajnálja tőlem, hanem - és ez teljesen jogos - ki vannak alakítva a munkakörök, úgy van a munka elosztva, hogy mindenkinek speciális dolgai vannak.
És hát ezzel a kívülről nevetséges indokkal álljak elő, hogy be vagyok szarva az időjárás miatt?
Talán azt elhiszi, nem lógni akarok. Mióta neki dolgozom, másfél éve, egy napot sem voltam betegállományban, egyszer kéretszkedtem el, amikor a lábamat műtötték. (Ambuláns műtét volt, semmi komoly.) Nem tudom... Remélem, nem törik meg a bizalma bennem.

Választhattam volna, hogy becsapom őket. Kedden délután elmentem volna az orvoshoz, és kiírattam volna erre a hétre. Még a szabadságom sem fogyadkozna... De én az ilyesmiben nagyon béna vagyok. Hazudni sem szeretnék, és a lebukástól is félnék. (Milyen nevetséges dolog ez! Három nap táppénz-csalás, bele is roppana az állam! Mellesleg ha tényleg fóbiás vagyok, az akár eü oknak is tekinthető lenne, de nincs kedvem emiatt flepnit szerezni.)

Na ezt jól megbeszéltem magammal. A napi önsajnálati és rinyálási gyakorlat is megvolt. Remélem, holnap már másra is tudok figyelni, és akkor már valami értelmesről, ne adj Isten, közérdekűről is tudok írni.

Vigyázzatok magatokra!