Weér Rebeka leül a székre. Nem mozdul, amíg a fia haza nem érkezik. Addigra beesteledik. A fiú rá sem néz anyjára. Nem bír. Az anyja nem bírja levenni a szemét fiáról. Így élnek kettesben tizenöt éve.

 

Pedig Rebeka nem volt mindig ilyen. Valaha ünnepelt díva volt, már amennyire valaki istennő lehet egy ateista társadalomban. Aztán történik valami, amiből még a miniszter elvtárs rajongása sem rángatja ki Rebekát: lánya, Judit disszidál. Egy pillanat alatt omlik össze egy küzdelmes, de legalább ennyire összekefélt karrier. A színházigazgató szó szerint leparancsolja Rebekát a színpadról, és egy kolléganőjének adja a szerepet, történik mindez a főpróbán. Rebeka úgy, ahogy van, Kleopátra-jelmezben fut hazáig. Fia, akiről megfeledkezett, fut utána. A színház, ill. az azt irányító párt követeli, hogy Weér Rebeka, a neves színésznő parancsolja haza lányát, különben vége. Rebeka, aki hozzászokott, hogy minden úgy van, ahogy akarja, most képtelen Juditot hazahívni. Így levonja a konzekvenciát, magában halottnak nyilvánítja idősebbik gyermekét, még temetést is rendez neki: a gyermekkoporsóba rakja Judit összes babáját, a kottáit (mert nem mellesleg Judit is művész, hegedül), a ruháit, a fényképeit. Majd az általa feladott halálozási hirdetéssel a kezében, gyászruhában belibeg a színigazgatóhoz, aki az „áldozat” ellenére kirúgja.

 

Aztán tizenöt évig nem történik semmi. Rebeka többé nem lép ki a lakásból. Fia látja el, és tűri egyre jobban megőrülő anyja minden hangulatát, vádaskodásait, sértegetéseit, mindent. Valószínűleg immunis az anya összes, unalomig hallott mániája ellen. Neki is megvan a maga élete az izoláción belül: novellákat ír, kurvákhoz jár, törzshelye is van, a Balkán Gyöngye.

 

Ám egy sétája során megismeri Esztert. Őt magát is meglepi az érzés, képes valakit szeretni. Eszter leginkább reményt ad a szabadulásra. Eleinte ez vad szexben nyilvánul meg. A film első felében Eszter nem szólal meg, aztán beszél is, sőt közbenjár a menő könyvkiadónál, hogy adja ki Andor (mert a kinti világban neve is van a fiúnak) novelláit. Ez végül meg is történik: az egész világ láthatja, hogyan élt a fiú és az anya. De ennek nincs jelentősége. Ahogy az is leginkább csak színezi a képet, hogy a könyvkiadó Andor apjának egykori szeretője, de ez már csak a fiúval folytatott orális aktus közben derül ki.

 

Nincs happy end. Eszter, Andor egyetlen esélye az életre hiába küzd az anya ellen, végül az ő élete is tragédiába torkollik. És hiába hal meg Weér Rebeka, Andor már soha sem szabadul az izolációból, mert időközben ez az élete.

 

A film rendkívül pontos, nem szentimentalizál, mindent megmutat. Szigorú ritmusából egy percre sem esik ki. Bravúrosak a váltások a múlt és a jelen között. Az élet és az élőhalottság között. A hajtépő őrület és az átlagos között. A film legnagyobb erénye, hogy nem akar okosabb lenni senkinél. Nem ítél el egyenesen senkit sem, Weér Rebekát is megérti, de a „jókon” sem szánakozik, amikor elbuknak.

A film hangulata komor, de nem merev. Néha humoros (azért csak korlátozottan), néha pedig félelmetes.

 

A fényképezés kiváló, szinte érezni lehet a dohszagot. A fények és az árnyak csak mind mind rájátszanak az élt és élhető élet ellentétére.

A színészi játék többnyire kiváló. Azért többnyire, mert a színészekkel két-harmadnyira vagyok megelégedve. Az anyát alakító Udvaros Dorottya persze fantasztikus, és a fiaként debütáló Makranczi Zalán is jól teljesít. De sajnos Gryllus Dorkával egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Az Érzékek iskolája c. filmben bevált szupertestű, szexuálisan nyitott, de kissé naiv figurától nem tud szabadulni. Fájdalom, de nekem róla nem az átlagos huszonéves lányt jelenítette meg, aki beleőrül mások őrületébe, hanem egy eleve különc, eleve kicsit nem-normális karaktert. Sokat levon a film élvezeti értékéből, hogy képtelen átlagos lenni.

 

Különleges, de egyben kiváló megoldás Judit állandó „kísértése” a lakásban, sőt az egész történetben. Mivel a lány hegedűművész, ezért a film zenéje szinte kizárólag virtuóz hegedűfutamokból áll. Judit szinte fél percig sincs jelen a filmben személyesen, mégis ő annak a traumának az „okozója”, ami miatt látszólag minden úgy alakult, ahogy.

 

Pedig a folyamat sokkal messzebbre nyúlik vissza. Kezdetben az ember azt hiszi, Judit a szocializmus elől, egy nagyobb karrier reményében ment el, pedig ez csak a lehetőség. Valójában anyjától akart minél messzebb kerülni. Neki sikerült, de ennek az ára az volt, hogy a kis Andornak egyedül kellett a lány helyét is kitöltenie. Andor valójában nem jelenlegi, emberi roncs anyját gyűlöli. Ez már csak egy „mandulaszagú hulla”, ahogy frappánsan nevezi Rebekát. Leginkább szánja őt, de –egyre kevésbé- titokban vágyja is halálát. Andor azt a nőt gyűlöli, aki anyja az összeomlás előtt volt: azt az önző, gonosz nőszemélyt, akit az Isten már életében megbüntetett, leginkább azzal, hogy képtelenné tette őt a változásra.

 

Andor végül egyedül marad, teljesen egyedül. Megmentette mindhárom nőt, akit életében valaha szeretett: a nővérét, aki helyett leveleket írt tizenöt éven át; Esztert, akit nem engedett maga és a családja közelébe, mert tudta, már ő maga sem lesz képes normális emberként élni, és bármennyire is szerette a lányt, inkább szabadon engedte, minthogy tönkretegye (az más kérdés, hogy Esztert is megfertőzte Weérék őrülete „kissé”, elég a csúcsdísszel házilag elvégzett abortuszra utalni). És végül anyját is megváltotta, hagyta meghalni. Rebeka életének ugyanis már csak biológiai értelemben nem volt vége. De aztán az is bekövetkezett.

 

Rátört hát Andorra a nyugalom. A legvégső, még életében, mi ez, ha nem tragédia?