Klipkritika - Desperado: Kerek az élet

A magát találóan Depsperadónak (sp.: kétségbeesett) nevező formáció már legalább egy évtizede jelenik meg újabb és újabb igénytelenségekkel a pop-piacon. Már az együttes neve nagyon ötletes. Látszik mögötte a nagyívű művészi koncepció, de az is lehet, hogy amikor a három fiatal kigondolta, hogy sztárként fog mostantól dolgozni, akkor épp ez ment a moziban (tv-ben?). Biztos valakinek tetszik, máskülönben nem vennék, és más ok, ugye, nincs arra, hogy ezek a jogilag zenészek lemezeket adhassanak ki, ill. - mint a jelen kritika tárgya - klipeket forgassanak.

Szóval mindenkinek, aki szereti ezt, jó szórakozást kívánok, eszem ágában sincs lebeszélni őket róla. A többiek olvassák tovább a beillesztés után!

Mint a videoklipek nagy rajongója, tíz éve megfogalmaztam magamnak azt az axiómát, amely meghatározza a jó klipet. Ez a jó zene. Például a Genesisnek van az Invisible touch c. száma. A nyolcvanas évek egyik legjobb pop dala. De a klipben annyi történik mindössze, hogy egy nagy hodályban három brit módon csúnyácska férfi ott van, Phil Collins időnként beleénekel a dobverőkbe. Ez nagy semmi, én mégis végig szoktam nézni, ha adják a VH-1-on, mert a zene jó.

Ebben az esetben erről természetesen nem beszélhetünk. Ez a dal maga a nagy semmi. Sem dallama nincs rendesen, sem szövege, ill. minimálisan van. De az elfogadhatatlan egy igényes dalszövegben, hogy "Hisz nem szólsz bele, hogy mit, hogy, mért (sic!) már". Ugyanilyen elképesztő igénytelen a hangszerelés. Ez a hangzás már tíz éve is elavult volt. Tudom, hogy a magyar zene mindig le van kicsit maradva, de ennyire? (Mellesleg fütyülnék én a külföldi trendekre, ha csak úgy lgt-sen jó lenne a szám, de ha már trendy-k vagyunk meg kommerszek, akkor alkalmazkodjunk!) Emiatt az színvonaltalan hangzásvilág miatt ment el a kedvem a magyar könnyűzenétől boldogult zsengekoromban, és ha nincs KimNowak vagy Jazz+Az, talán teljesen le is szokom a magyar popzenéről végleg.

De nézzük magát a klipet!

Az együttes mindhárom tagja látható, és mind elemükben vannak. A nő énekel főleg - az ő szerepe érthető. A kopaszodó szakállas is énekel, a nő hangján, ill. a klip második felében gitározik. De hogy a gyanúsan somolygó indián miért is van itt, az nem egészen tiszta.

Érdemes a szereplők arcjátékát megfigyelni. Mindig tanulságos, amikor valaki tudja magáról, hogy veszi a kamera, és akkor belead apait-anyait, hogy még véletlenül se tűnjék természetesnek. Mindez meg van fejelve a tánccal. Tudomásul kellene venni végre, a tánc, mint művészet, tudást igényel. Nem mondom, hogy minden videoklipben csak versenytáncosok szerepelhessenek, de ha csak ilyen diszkós lábrogyasztásokra futja, akkor inkább ne erőltessük! (Ki lehet olyan koreográfiát találni, amelyet egy laikus is egész jól meg tud valósítani.)

Nem kell túl jó megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy az ember lássa, a két fiú mennyire eltérő karakter. A somolygó indián végig be van tojva, és mint idomított csimpánz követi az utasításokat, néha kinéz a képből (Jó lesz így, rendező úr?). Ennek ellenére őt tartom jobbank. Attól ugyanis, hogy valaki zenész, még nem biztos, hogy színészkedni is tud. Akkor meg ne csináljon úgy, mert iszonyatgáz! A kopaszodó szakállas eszméletlenül ripacskodik, röhejes, ahogy bedobja, és közben állati jófejnek hiszi magát. Különösen vicces a guitar hero imitáció, amikor ebben a 100% plasztik számban feltűnik a gitár, és szakállas barátunk tolni kezdi rajta az ipart. Mögötte kivetítő, mintha leglalább is Santana és Eric Clapton adna közös koncertet a Wembleyben. Nagyon ciki ez a nyálgúnár. (Bár lelkes, ez tény.)

A klip ötletei is nagyon menők. Valami folyondárból tör elő az énekesnő és végtelen számú klónja. (Ezt egyébként a végén megismétlik, annyira frappáns.) Aztán már említetten elmés szöveget eljátsszák, tizenöt évvel ezelőtt flash animációknak hála. Ennél szegényesebbet elképzelni sem lehet. Ha kevés pénze van az együttesnek, és semmi sem jut az eszébe, vegye föl egyik buliját. Az sem túl ötletes, de legalább nem ennyire gagyi.