Miért kell hazudnia a magyar álláskeresőnek?
Talán mert az álláskeresés maga sem tisztességes. Egyáltalán nincs szabályozva, pedig nagyon kellene valami biztosíték a munkavállaló számára a lehetséges munkaadójával szemben. Szerencsére többnyire rendes emberekkel ültem szemben ebben a kellemetlen szituációban. A legrosszabb, amit tapasztaltam két modortalan matróna volt, igazi becsületsértés sosem történt. De történhetett volna. Mert engem semmi sem védett.
Ma reggel a multitalentum Lamperth Mónika, most éppen Munkaügyi miniszter, szokásos szerdai napkeltés szereplését abszolválta. Ebben a nem-fizetett politikai hirdetésben a képzések és a munkaerőpiac összekötésének tervéről beszélt. Miért, még nincsenek kapcsolatban? Én balgán meg azt hittem, hogy ez az összeköttetés már létezik, csak nem működik. Akkor milyen alapon képeznek embereket? Csak úgy, közismerten tehetős államunk annyi képzést finanszíroz, amennyire igény van? Jó kérdés, hogy kinek az igénye alapján történik mindez. A munkaerőpiacot nem elégíti ki, hiszen mára állandósult az az ellentmondás, hogy miközben a ’90-es évek elejére jellemző nagy munkanélkülisége felé közelít a mai ráta is, egyúttal meg éppen hiány van a dolgos kezekből.
Lamperth persze erre is tudja a választ. A „divatszakmák” tehetnek róla. Vagyis, hogy a szülők nem ismerik a munkaerőpiac mozgásait, és csak olyan helyre íratják be porontyaikat, amiről hallották, hogy az jó. Meg hát, ugye, mindenki azt szeretné, ha a gyereke fehérgalléros lenne, értelmiségi.
Nem lehet, hogy kicsit késő ezt a kapcsolatot most, 18 évvel a kapitalista viszonyok bevezetése után létrehozni? Persze a ránk szakadt, tömeges munkanélküliségről az első kormányzat tehet elsősorban, pontosabban a privatizáció kontrollálásának elmulasztása. Akkor nem csupán az történt, hogy hetente – havonta kerültek ezrek egyszerre az utcára, akik egy része soha több nem talált vissza a munkába. (Például rokkantnyugdíjas lett belőlük, és ma már nem tudjuk a mindenféle nyugdíjasokat lassan eltartani.) Ennél lényegesebb, hogy a tisztességes munka degradálódott. Sajnos sok munkavállaló és sok munkaadó szemében egyaránt.
A munkaadók látták, hogy a kétségbeesett, a biztos megélhetésből kipottyant emberek bármibe belemennek: adhatnak megszégyenítően kevés pénzt, lehetnek a körülmények szörnyűek, sokak számára minden jobb volt, mint a munkanélküliség. Ma is rengetegen vállalják sajnos, hogy feketén, de legalább is szürkén dolgoznak. (Szürkén= minimálbérre vannak bejelentve, de zsebbe még kapnak valamit.)
A munkaadó emiatt nem tartja sokra alkalmazottait. Tudja pontosan, ha meghirdet egy állást (különösen, ha ez az állás fehérgalléros), válogathat a jelöltek közül. A kevésbé tisztességes ki is használja ezt a helyzetet: bazári majmot kell a jelentkezőnek csinálnia magából.
Az Assesment Center nevű amerikai módszer már régóta ismert és elterjedt hazánkban is. Itt több fordulón kell túljutnia az állás lehetséges betöltőinek. Minden forduló végén kiesnek az alkalmatlanok. A cél, a legmegfelelőbb munkaerő kiválasztása, jogos. Ám a módszer tisztességessége megkérdőjelezhető. Ez ugyanis fölösleges, folyamatos és extrém stressznek teszi ki az összes jelentkezőt. Kérdéses, hogy a „győztes” ez után a kínzás után milyen fokú lojalitást fog kiépíteni munkaadójával szemben. Mindannyian láttuk a Tőzsdecápák c. film ide vonatkozó részét, talán a HR-szakembereknek sem ártana.
Másik tisztességessége nem kérdéses, mert egyértelműen nem az. Ezt az új „módszert” nem vettük még át, egyelőre Amerikában ingerlik vele az embereket. A metódus lényege az átverés. Az állásinterjú a hagyományos formában zajlik, aztán egyszer csak felmerül egy kellemetlen, sértő, oda nem illő kérdés. Pl.: Mióta tudja magáról, hogy büdös a lába? Persze nem magára a válaszra vár ilyenkor az interjúztató, mert lehet, hogy a delikvens lába nem is büdös. (És egyébként ez nem is lényeges, hacsak nem lábmodellnek jelentkezett.) Az a fontos, hogy reagál erre a váratlan helyzetre.
Egy állásinterjú önmagában is nagy megpróbáltatás. A normál, begyakorolt kérdésekre is nehéz helyes, de értelmes választ adni, lehetőleg természetesen viselkedni ebben a természetellenes szituációban. Erre még a kandi kamera színvonalán sértegetik az illetőt. Csúnya, tisztességtelen dolog ez. Semmi másra nem jó, mint a kicsit gátlásosabb emberek rémisztgetésére és leblokkolására, ill. a személyzetisek unalmas életét feldobja. Egyébként szerintem pont emiatt találták ki az egészet.
Visszatérve a tisztes munka presztízsének csökkenésére, a munkavállalók egy részének elment a kedve a „balekságtól”. A ’90-es évek elején még nagy volt a vállalkozó kedv. Más kérdés, hogy sokan közülük egy éven belül belebuktak a dologba. Ma ez már jócskán megcsappant. Akik kihullottak, ma már lecsúsztak; akiknek volt még visszaút az alkalmazottak világába, megtörve voltak kénytelenek magukra venni újra az igát. Mi, akik azóta léptünk ki a munkaerőpiacra, leginkább a már fent vázoltakat látjuk: kis pénz, sok munka, nem túl jó körülmények. (Nem feltétlenül a mostani állásomról beszélek, bár az is igaz, hogy a végzettségemmel rendelkező hasonló munkakörben ülő emberek szerencsésebb országokban egy hétig sem dolgoznának az én havi fixemért.)
Ha egyáltalán jut munka. Mert legtöbben közülünk pályakezdő munkanéküliként fogott hozzá a nagybetűshöz, és hát legtöbbször elkell egy kis segítség is.
És most nem funkcionális vagy teljesen analfabéta, 3 általánost végzett emberekről beszélek. Az, hogy az ő nem tudásuk nem kelendő, érthető. De hogy magasan képzett embereknek is hosszasan kelljen kilincselniük, az nem.
Ilyen körülmények között nem csoda, ha páran csalnak. Ha megpróbálják magukat jobb fényben feltüntetni, csak kapják meg az állást. Mert azt az államnak is be kellene látnia, hogy tüneti kezelés befuccsolt. Az, hogy télapóként zsebpénz – szintű segélyekkel próbáljuk megoldani komplett települések megélhetését, nem működik. Mi, aktív, adófizető munkavállalók nem tudunk eltartani háromszor annyi embert, ahányan mi is vagyunk. Egy jó kormány munkát adna (a teljes foglalkoztatottság persze utópia, de nem a legrosszabb irány), ill. munkahelyek megteremtését szorgalmazná. Lehet, hogy kevesebb segélyt fizetne, de ha a segélyezetteknek lenne hol dolgozniuk, nem is lenne annyi éhes száj. A rendszerváltás történetének legnagyobb botránya, hogy ezt nem hogy megoldani nem tudta egyik kormány sem, de még mélyült is a probléma.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Csöncsön · http://mondataink.blog.hu 2008.04.16. 19:20:58