2008. április 02. 14:37 - Reckl_Amál

Kis büszkeség

Első teljesítmény-értékelésem margójára
 
Iskolában töltött éveim nagy részében jó tanuló voltam. Nem kitűnő, csak jó. Bizonyos tárgyakba mindig beletört a bicskám, míg másokban kiválóan teljesítettem. Aki ezt a szószátyár blogot olvasgatja, sejtheti, hogy inkább ún. humán beállítottságú vagyok. Mégis az élet úgy hozta, hogy első igazán jó és tartós állásom inkább a technika és a számok világába „száműzött”. Egyáltalán nem bánom ezt, sőt.
 
Mivel holnap dolgozom egy éve a cégnél (és kilenc hónapja mostani, végleges helyemen), eljött a hivatalos vezető értékelés ideje. Ezt megelőzi az önértékelés, amely számos dilemmával jár.
Először is az az elméleti kérdés, mennyire vagyok képes önmagamat reálisan vizsgálni. Mennyire kell és mennyire lehetséges objektívnak maradni? Ha túl jó pontokat adok magamnak, akkor egyrészt egy arrogáns, önhitt baromnak fogok látszani, másrészt nagyon rossz érzés lesz, ha a főnököm rendre gyengébbnek tart, mint én magamat. Viszont ha eleve lepontozom magamat, akkor meg jogos lesz a kérdés, ha én magam is csak ilyen csekély értékűnek tartom a munkámat, akkor más mit gondoljon róla?
Ráadásul a nem mérhető szempontokban kell megmérettetnem, ún. kompetenciákban. A fene se tudja lojálisabb vagy terhelhetőbb vagyok-e inkább.
 
Úgyhogy úgy döntöttem, taktikázni fogok. Aztán ezt is elvetettem, és ösztönösen próbáltam ráérezni a Főnöknéni véleményére. (Miután megállapodtam magammal, hogy a legjobb eredmény az, ha nincs nagy eltérés a két értékelés között.)
 
Tegnap lezárult az értékelés írásbeli, pontozós szakasza. A szóbeli részre jövő héten kerül sor, úgyhogy akit az is érdekel, jövő héten lesse a trackbacket!
 
A lényegre térve: az elérhető 72 pontból 59-et sikerült zsákmányolnom a főnököm szerint, én magamnak 51-et adtam. Ez azért elég szignifikáns különbség. De szerencsére csak egyetlen szempontból becsültem túl magamat: a nyelvtudásomra maximálisat adtam, a főnököm a kijózanító felsőfokú minősítést. Úgy látszik, mégsem felejtette el a februári eleji black outot, amikor egy tárgyaláson teljesen kiestem a szerepemből, finoman fogalmazva, nem voltam éppenséggel a helyzet magaslatán. Annyi baj legye!
 
Amiben nagyon jó vagyok, avagy a maximálisra értékelt kompetenciák:
 
Gyorsaság – igen, ez tagadhatatlan. Az árnyoldaláról majd később.
 
Önállóság – ezzel nem értek egyet. Állandóan másokra szorulok, pedig utálom azt. Majd ezt megvitatjuk.
 
Kommunikációs készség – tagadhatatlan. Beszélni szeretek a legjobban a világon!
 
Problémamegoldás – kénytelen vagyok.
 
Számítógépes ismeret – ez elég hízelgő. De abba nem merek belegondolni, mit tudhat, aki erre 1-est kap.
 
Terhelhetőség – megintcsak: kénytelen vagyok. Senki sem fogja helyettem megcsinálni. Ez a gyors munka egyik „mellékhatása”: több feladatot kap az ember. Általában nem bánom. Sőt, be kell valljam, néha még otthon is dolgozom, annyira belejövök.
 
Lojalitás – a múltkori, szörnyű munkahelyeim után féltem, nem leszek már képes lojalitásra újra. De csak egy rendes munkaadó kellett hozzá. A szervezetszociológia díszpéldánya vagyok: a céljaim összecsengenek a cégével. Aggódom a rossz időkben, örülök a jó időknek. És nézek előre. A lényeg: nem hagy hidegen a cég sorsa.
 
Csapatjáték – ez nagy elégtétel nekem, bevallom. Az előző helyemről ugyanis egy bikkfanyelven megírt grafológiai szakvéleményre támaszkodva azzal küldtek el, nem vagyok elég csapatjátékos ehhez a munkához. Sokat fejlődtem az elmúlt évben.
 
Amiben jó vagyok, vagyis felsőfokú a kompetencia:
 
Nyelvtudás – ez az egyetlen fájó pont, mert ez az egyetlen dolog, amelyről azt hiszem, megy. De feljebb már kifejtettem, miért alakulhatott így.
 
Monotóniatűrés – igen, szoktam unatkozni.
 
Megbízhatóság, pontosság, precizitás – ez így egy kicsit rózsaszín. Nagyon nem vagyok precíz. Viszont megbízhatónak és főleg pontosnak tartom magam. Gondolom, a három átlaga ez.
 
Ahol még van mit fejlődni, emelt szintű kompetenciák:
 
Szaktudás, gyakorlat – itt a legnagyobb a különbség a két vélemény között. Én adtam magamnak egy kegyelem-kettest. A főnököm négyesre osztályozott (6 a maximum). Nyilván a jóindulat.
 
 
A legszebb mondat mégis a végén olvasható (Zucker kommt zuletzt.): Teljes elégedettség, hosszú távú számítás rám.
 
Mit lehet ehhez hozzátenni: Úgy legyen!
 
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://recklamal.blog.hu/api/trackback/id/tr47408020

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.