Előre tisztázni szeretném: nem szeretem a gyerekeket.

De legalább ennyire nem szeretem a szüleiket sem.

Tegnap haza fele menet három babakocsis anyukának alakult úgy a napi dolga, hogy csúcsforgalomban kellett a lószállító-méretű kocsival fölszállnia. Mondanom sem kell a gyerekek ordítottak. Ezek a nők pedig semmit sem csináltak. Csak ültek ott kb. olyan arccal, mint Ady Endre a Szieszta Szanatórium udvarán készült fényképen. Amikor leszálltak, feltűnően csóváltam a fejem. Mi mást tehetne bárki az én helyzetemben?

Egy olyan képmutató társadalomban, ahol „a gyerek” a legfontosabb, de persze nem a saját gyerek, hanem „a gyerek” in general.

Állítólag a mai élet a mi vidékünkön gyerekellenes. Ezt a szakértők a játszóterek alacsony számával, és más hasonló érdekes mutatóval bizonyítják.

Szerintem ez így szamárság. A gyerekellenesség ugyanis nem az egy főre jutó csúszdák számával korrelál. Hanem attól függ, hogy a szülők, hogyan bánnak a gyerekekkel.

Sommás ítélet következik: rosszul. Sajnos nagyon sok olyan ember vállal gyereket, akinek nem való. De a gyerekszülést mint kötelességet belenevelik a lányokba. A fiúknak meg azt tanítják, nem is egészséges férfi az, aki nem nemzett gyermeket. Ez aztán mindenkit arra sarkall, hogy akkor is családot alapítson, ha erre – akárcsak ideiglenesen – alkalmatlan.

Nem beszéltünk a véletlenül született gyerekekről. Régebben, amikor még délutánonként otthon üldögéltem, néztem a német RTL talk show-ját Oliver Geisennel. Itt rendszeresen bent ültek síkhülye német kamaszlányok, akik 15-16 évesen szültek. A szokásos kérdésre, hogyan fogják fölnevelni a gyereket, mindig a szeretetről szóló óda volt a válasz.

Igen, a szeretet fontos, talán a legfontosabb. Anélkül akármilyen körülmények közé kerül a gyerek, akármit kap meg stb., sérült ember lesz belőle. De ahogy a német mondás is mondja, „Man kann aus nur Luft und Liebe nicht leben.” Vagyis önmagában ez sem elég. Arról nem is beszélve, kétlem, hogy egy kiforratlan személyiség tapasztalatok nélkül tud-e szeretni.

A szülői szeretet két alapköve ugyanis az áldozat és az elfogadás. Ezek forrása ugyan valóban a szeretet, de nem csupán az. Kell hozzá bölcsesség és tolerancia.

Itt vissza is kanyarodhatunk a fáradt arcú, boldogtalannak látszó kismamához. Vajon jót tesz-e egy egészen kicsi gyereknek, ha rengeteg vadidegen ember közé bekerül, és ott velük összezárva száguld? (Nem tudom, hogy az ember füle fiziológiailag képes-e érzékelni a sebességet ebben a korban már. De a hirtelen fékezéseket biztos érzi.)

Nem lenne jobb, ha ilyen helyzetben nem ezekbe az ormótlan babakocsikba fektetnék a kicsiket, hanem praktikus kenguruba bújtatnák a kicsit, aki ezáltal a mama szívdobogását és testmelegét is érzi. Így meg lehetne simogatni a fejét, ha fél. Szerintem ez megnyugtatná, de ha mégsem, egy kismama nem sietethet annyira, hogy ne tudna a következő megállónál leszállni, és megvárni, amíg a gyerek megnyugszik. Persze a legjobb az lenne, ha föl sem szállnának…

De nemcsak a buszra cipelik magukkal ezek a nők a gyerekeiket: kisgyerekek vannak a mozikban, az éttermekben és a nyaralóhelyeken. Nem nekik való helyek ezek.

Sok idegen ember, sok idegen szag és az egész környezet ijesztően ismeretlen. Nemrég olvastam, hogy több hónapig tart csupán annak a megértése és megtanulása, hogy a mama az nem én vagyok, hogy rajtam kívül létezik más. Ilyen sokkoló dolgokkal kell egy kisgyereknek megbirkóznia, és az anyjuk, aki egyszerre buta és önző, még ilyen extra stressznek teszi ki őket.

És minket. Mert ennek az önzésnek a másik végén ott vagyunk mi is, nem-gyerekesek. Ha valakinek gyereke születik, akkor meg kell értenie, az élete végképp megváltozott. Sok dologról le kell mondania. Néhányról végleg, másokról átmenetileg. Ez az ára annak, hogy valaki teljesíti az ember biológiai programját, a reprodukciót.

Ezek a nők azonban nem akarnak lemondani semmiről sem, egy percre sem. Nemcsak az egyszerű halandó, akinek nincsenek cselédjei, akik elintézik helyette a dolgokat. Az ún. híres emberek sem adják meg a módját az első éveknek. Heidi Klum 3 (!) héttel a szülés után már újra a régi formájában sétált végig a kifutón. De nem röstell a gyerekeivel reklámoznia magát. Ez eszközhasználat. Amikor a People magazinnak a család szentségéről kell egy sztori, beülök a gyerekekkel a fűbe, és úgy csinálunk, mintha… De ha divatbemutatóra hívnak, akkor majd a dadus lefekteti a kis Lenát.

Én, aki mindig is berzenkedtem az anyaszereptől, azt kérem: több méltóságot az anyaságnak!

Miért várja el bárki is a társadalomtól, hogy gyerekpárti legyen, ha az anyák sem azok?

Miért nincs annyi tisztelet és szeretet az emberekben a saját gyerekük iránt (amit cserébe persze elvárnak), hogy az ő érdekeik is számítanak?

 

Amíg ezekre a kérdésekre nincs válasz, addig ne várjunk semmit a gyerekektől sem!