A Grand Budapest Hotel - filmkritika

Léteznek filmek, amelyeket semmilyen más médiumon nem tudnék elképzelni, csak így, a vásznon. A Grand Budapest Hotel is ilyen. Minden apró mozzanata lenyűgöző, elkápráztató, nem szabad egyetlen nüanszot sem kihagyni, mert mindennek jelentősége van. Éppen ezért az ilyen filmek aktivitást várnak el a nézőktől, a GBH zsenialitása éppen az viszont, hogy csöppet sem fárasztó, sőt!

A fő cselekményt három kerettörténet övezi. Ám a hitelesség kínos túlhangsúlyozása éppen azt rágja szájba, mese következik. A főszereplő Monsieur Gustave, a hotel kifogástalan modorú és külsejű főportása, aki intézmény az intézményben. A vendégek - többnyire szépkorú dámák - az ő kedvéért és kegyeiért járnak az eldugott szállodába. M. Gustave pedig örömmel és kiváló profizmussal osztja meg velük mignon színű álomvilágát. 

Ebbe az idillbe csöppen bele Zero Mustafa, a kifutófiú, akit a bizalmatlan M. Gustave először gyanakvásból nem enged el maga mellől, később pedig méltó tanítványként kezel.
Bizarr kalandjaik az egyik idős törzsvendég furcsa halálával kezdődnek, az ő ravatalához és - mint kiderül - végakaratának kihirdetésére érkeznek annak ódon házába. Az idős hölgy Gustave-ra hagyja legértékesebb vagyontárgyát, egy eredeti reneszánsz festményt. Ez természetesen nem tetszik a családnak, és hajtóvadászatot indítanak a portás és tanítványa ellen. Illetve a festmény után, mert a Fiú almával című képet meglovasítja a jogos örökös.
A elhunyt családja vagyonos, befolyásos és gátlástalan, így a lágy tejszínhabok és a finom kelmék világából kiszakadva igazi hőssé kell válniuk nevük tisztára mosása, később pedig túlélésük érdekében.
És nehezítésnek még a háború is ott toporog a küszöbön...

Ahogy befejezem a cselekmény ismertetését, érzem, szinte semmit sem mondtam el erről a remekműről. Egyúttal bizonyítottnak látom, amit a bevezetésben írtam azokról a filmekről, amelyek csak ebben a formában teljesedhetnek ki. Az ilyen film nem puszta történetmesélés erős illusztrációval, hanem itt a két sík - a történeté és a látványé - szimbiózisban él egymással, szétválaszthatatlan.

A központi alak komplex: nem kimondottan szimpatikus, és mégsem lehet nem szeretni. Elsősorban azért, mert a szolgálat hosszú ideje alatt megtanulta, pontosabban tökélyre fejlesztette a megfelelés művészetét. Rajongótábora megszállottságát azzal érte el, hogy minden kívánságukat lesi, sőt, mint ezt el is mondja kis tanítványának, hamarabb tudja, mint ahogy ez megfogalmazódik a vendégben.
Önimádó, de közben imádja az őt imádókat is. Szívből.
Normál körülmények között nevetségesnek gondolnánk őt, ahogy látjuk szokásait. Például amint a beosztottjainak a rendről és a tisztaságról prédikál a saját kis szószékén állva a személyzeti ebédlőben. De a Grand Budapestben tényleg rend és tisztaság van mindenhol. Ez az alapja annak a minden apróságra kiterjedő figyelemnek, amely miatt összegyűlik a rajongótábor.
Aztán már a börtönből intéz szózatot munkatársainak, ami már nem vicces, inkább a hivatástudat megható megnyilvánulása. Ám ebben a filmben nincs helye a felszínen komolykodásnak, ezért sorait egy negyvenhat strófából álló költeménnyel zárja.

Monsieur Gustave környezetében nincsenek normál körülmények. Ételfestékkel mázolt birodalmában minden nap különleges, ő pedig ennek a birodalomnak a helytartója. Szinte érezni parfümjének erős illatát, ahogy az ember szemét lefárasztja az erőteljes árnyalatok émelyítő gazdagsága. Például a személyzet lila egyenruhája a lift mélyvörös belsejében. Minden fojtogatóan soknak tűnik, de ez a fegyelmezett és precíz ember olyan könnyeden repked ebben a pazarságtól roskadozó világban, mint valami tünékeny pára.
A börtönben először megverik, mert melegnek nézik. (Talán az is. Sosem derül ki igazán.) Aztán ott is megteremti a maga elegáns álomvilágát, még ezen a sivár, szürke helyen is akadnak hívei az illúzióknak.

És  még nem szóltam egy szót sem a többi fantasztikus karakterről, akik mind megérdemelnék a saját filmjüket, itt mégis csak egy-egy kiváló érzékenységgel szabott epizód jut nekik. Monsieur Gustave mellett azonban csak elnagyolt karikatúráknak tűnnek, mégiscsak egy egocentrikus ember élete a történet magva.

A színszimbolika egészen káprázatos. M. Gustave mindig egyenruhában van: hol a hotel lilájában, hol rabruhában. Átlagos ruhákat csak álcázásnak vesz föl, és úgy is állnak rajta mint valami jelmez. Csodálatos például, amikor megjelenik a gyászoló család fekete öltözékei között lila uniformisában. Pont, mint az özvegy idős éveinek komorsága közepette, most is: ő a fény, a fűszer. De az is nyilvánvaló, hogy csak a munkáját végzi. Hasonlatosan azonban a személyzet lelki és szakmai üdvéért írt hosszú szónoklathoz, ebből is kiderül, hogy a munka és az élet nem szétválasztható már.
A színek addigi ügyes és kifinomult használata csak a film, illetve a mesélt történet végére bicsaklik meg. Az utolsó epizódot fekete-fehérben látjuk, M. Gustave meg is jegyzi, hogy a sok fekete lehangolja. Egy ilyen bravúros filmben nem illene a lezáráshoz ez az olcsó megoldás. Végül arra jutottam töprengéseim során, hogy valószínűleg azért hamis a látvány, mert a történet is az. A mesélő hazudik a végkifejletről.

10/10 - Nem túl kelet-európai a hangulat, de nagy megtiszteltetés, hogy a városom nevét viseli ez az alkotás.